Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk

A mi reformkorunk

literatúrai mező termeszthet csak érett, ízes gyümölcsöket, melyeket a kritikai záporok rendszerint járnak.” Kétségtelenül ilyen lehet a pedagógiai indíttatású bírálat jellege! Esetünkben azonban szükségszerűség és kortermék! Pillantsunk csak vissza a kezdeti időkre! Korántsem véletlen, hogy Turczel eszményekért a reformkorhoz nyúl. Az idő vonásai szembeötlők, a korok hasonlítanak. Súlyos elnyomásból következő, szellemi szegénységet nehéz tájékozódás, útkeresés követ, öntudatra ébredés és nemzeti főemelés, sötét éveket némi fény, emberpróbáló pangást ösztönös, óvatos kezdetek. Borús éj után derengő hajnal. Intézmények híján, önerőből építkezve, nem célok nélkül, mégis szervezetlenül. Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy újrakezdéseink lelkisége összevethető a reformkori magyar történelem jelenségeivel. Fábry 1938-ban Kölcseyre hivatkozik. Esszéjét A gondolat igazába is besorolja (1955), Turczel ebben az időben Aranyt idézi, véleményét a középszerű, „mediocris poeták”-ról, akiket becsülni kell, mert „ők azok, akik... nem hagyják elaludni a költészet vesztatüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majd meggyújthassa”. Utalnom kell rá s nem mellékesen, Trianon után is hasonlóan indult irodalmunk! Azóta is, kezdéseinél, kibonatkozásánál hajlamos valamiféle messiási lelkületre, erős erkölcsi hitre, eszményekre, mint a „kisebbségi géniusz”, az „új arcú magyarok”, ahogy „harmadvirágzásra” és vox humanára, mert a jövőbe vetett hitet és a reményt a nemes eszmények és erős küldetéstudat éltetik.

Ettől ellentmondásos korszak az ötvenes évek eleje. Irodalmunk „reformkorában” a társadalom mást (is) követelt, s nagyobb hangsúllyal, mint az önidentitást. A tápászkodó líra nemcsak tapasztalatlansága folytán, hanem a váratlan szabadság őszinteségével, több készséget mutatott a lelkendezésre és hálálkodásra, mint a nemzeti vonások fogalmazására és a magyar költészet folyamatosságának éltetésére. Ebben a helyzetben szükség volt olyan gondolkodó egyéniségre, aki érezte az értékrend helyes arányait. Kötete második írásában Turczel Bábi Tibor Hazám, hazám című, friss verskötetét elemezve, bő idézetekkel alátámasztva gondolatait, szól a kisebbség haza- és nemzeteszményéről. Elismeri Bábi realista múltszemléletét, számon kéri frissebb valóságlátását. Mintha nem panaszokat kívánna hallani, hanem megfogalmazott sorsvállalást. Nemzeti és nyelvi következetességére már ekkor fel-felfigyelünk! „Gyenge jég” még ekkor az elvként vállalt nemzeti öntudat! Jórészt belevész a nemzetköziség jelszavába, s bár belőle táplálkozik, mégis feloldódni látszik benne. Magyarok vagyunk, de csak módjával! Turczel ezeket a képlékeny nemzeti kereteket erősíti, megtölti felismerésekkel és élő tényekkel, körülveszi értékítéletekkel. Míg Fábry Zoltán magyarsága megalapozott, folyamatos Európa-képen belül él, magasabb szempontok és mélyebb történelmi tapasztalatok birtokában, s lesz „reformkorunk” hiteles és meghatározó szellemi ereje, addig Turczel jellemzője, hogy valóságunkban élve, sorsunkkal azonosulva s abból mintegy kitekintve szemléli és érzi a magyar egyetemességet. Lényükben azonosak, formáikban, adottságaikból eredően némileg különbözők. Fábry múltunk magaslatairól szemléli jelenünket, Turczel a jelen síkjáról tekint vissza történelmi csúcsokra.

Ebben az időben, legalábbis a hatvanas évek második feléig, érdeklődését