Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - VERSÍRÁSTÓL A POÉZISIG - Faludi Ádám: A Mederőr (elbeszélés)
szárnyú turulmadár, amelyikben elfelejtettek elemet cserélni. Csupán korona helyett kalapot viselt a fején. Hát akkor nyilván helyjegyek, gondoltam, befejezve a kalap körül tett utazásomat. Nagyjából nem értettem semmit, megtöröltem a homlokomat, akkor már június első napjaiban jártunk, igen melegen sütött a nap. Hogy miért nem vette le a viharkabátot, el nem tudtam képzelni. Arról nem is szólva, hogy a meder őrzésének oka és gyakorlati megvalósításának módja mekkora feladat elé állította a fantáziámat. Nem ez volt az egyetlen érthetetlen dolog, amivel akkoriban megismerkedtem, minden különösebb fejtörés nélkül iktattam, s csatoltam a többihez. Megállapítottam, hogy valószínűleg itt adnak találkát egymásnak a földkerekség flúgosai, jobb, ha szép csendesen nézelődöm, s nem hívom fel magamra a figyelmet, addig is békén hagynak. Utána meg majd csak lesz valahogy, s kiszabadulok innen. Egyébként meg, őrizze csak a medret ez a vén trotty, legalább megmarad a randevúhelyem, nem teszi rá a kezét valami istenverte tolvaj, hogy egy sötét éjszakán kereket oldjon a patakommal, füzesemmel, madaraimmal. — Rendszeresen eljártam a fakalyibához azon a nyárelőn, és igen jól összejöttünk az öreggel. Csak akkor mozdult el, amikor a kutyáját sétálni vitte. Lement vele a malomig, vissza a zsilipig, aztán újra a kalyibához. Mindig beszélt a lába mellett botorkáló kutyához, mintha egyenesen a földhöz szólna, de a kutya egyetlen hangot sem hallatott. Egyetlen vakkantás nem jött ki belőle azok alatt az évek alatt, amíg meg nem telt az érthetetlen dolgok számára rendszeresített dossziém, s bele nem törődtem abba, hogy a gyerekkoromba nem engednek vissza ezek a begyűjtött dokumentumok. A kutya vak volt. Az öreg Viharnak hívta. A vihar lehetett a rögeszméje, bár elég szelíd változatban. Viharvert viharkabátja mellett egy viharlámpát is tartott, a könyvtárát pedig egyetlen könyv alkotta. Ott állt az ágya fölé szögeit gyümölcsös rekeszben a dóznija, meg a Munkás márkájú cigarettái mellett. A könyv a Vihar Itália felett címet viselte, és egy Vojnich nevezetű író írta. Az Olcsó Könyvtár sorozat meggyötört példánya volt, kérdeztem az öreget, hogy miről szól. — Még nem olvastam, de annak is eljön az ideje, mint mindennek — válaszolta. Jövendölésekben nem akadt párja se közel, se távol, mintha egyenesen a jövőből keveredett volna ide a patakpartra, átélve már minden majdan bekövetkezőt. Jártak is hozzá titokban mindenféle népek, hogy ugyan mondja már meg, mire számíthatnak. Sosem futottam össze ezekkel az emberekkel, az öreg mesélte, hogy remetének nézik, és hordják neki az ennivalót egy-két jó szóért. — A szargyári remete. Hallottam, hogy így hívnak — mondta. Semmiféle érzelem nem látszott meg rajta. Olyan ember benyomását keltette, aki megnyugvással veszi tudomásul, hogy süt a nap és levegőt lehet venni. A szargyár tán háromszáz méterre a kalyibája mögött működött, azon az oldalon, ahol a tömbházas lakótelep épült. A lakótelep emésztőrendszerét hívták így a mi oldalunkon, ahol mindenki maga ásta a saját szargyárát, miután erre még a kertes házak divatja járta. Itt vízszintesen éltek, amott függőlegesen, közöttük a gyepűn meg Mederőr, mint szargyári remete. A szargyár a függőlegesen élők cloaca maximája volt, szerény kivitelben, inkább a fecalia minima illett rá. A légnyomás játékaitól függően olykor leírhatatlan bűzt árasztott. Viszonylag ritkán terítette be a vidéket az a fajta alantas légáramlat, amelyik fellebbentette Faludi Ádám
