Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - VERSÍRÁSTÓL A POÉZISIG - Faludi Ádám: A Mederőr (elbeszélés)
A Mederőr a fátylat arról, hogy mi folyik ott a fűzfaliget takarásában, de akkor orrok, ablakok, lelkek záródtak be pillanatok alatt mifelénk. Az öreg rendszeresen jövendölt nekem is, ilyeneket például, hogy vigyázzak, mert holnap szerencsém lesz, s abból temérdek baj származott már a világ fennállása óta. Tartottam is magam ezekhez az intelmekhez, kerültem a szerencsét, ahol csak értem. Egyszer váratlanul azzal állt elő, hogy ő a Sorbonne-on doktorált. — A Sorbonne-on doktoráltam — mondta, és rám nézett, hogy mit szólok hozzá. — Talán a szarbonnon - próbáltam helyreigazítani, utalva a szargyár közelségére, s az összefüggések logikájára. — Nem, hanem a Sorbonne-on, az egy egyetem Párizsban. Azért vagyok most itt mederőr. Nagy karrier, gondoltam, s nyomban lemondtam arról, hogy valaha is bármely egyetem közelébe menjek. Mederőr mégsem szerettem volna lenni, bármennyire irigyeltem is az öreget, hogy ott élhetett a patak partján a fakalyibában egy vak kutyával, amelyiket Viharnak hívnak. Amikor nem a vizet nézte, s nem a vak Vihart vezetgette a parton, akkor horgászott vagy a térdére tett deszkalapon írt. Használt papírlapok hátoldalára rótta a sorait ceruzával, aztán a betelt lapokat egy papírdobozba rakta. A dobozt a fekvőhelye alatt tárolta, ott volt a trezor, akkoriban mutatta meg, amikor a doktorálással hozakodott elő. Nem kétséges, hogy a bizalmába fogadott addigra. — Jövendöléseket írok arról, hogy mi is történt valójában az elmúlt időkben, s emlékiratokat a jövőről. Valami ilyesmit mondott, hozzátéve, hogy a világ útja kiszámítható, s ő ki is számította, hogy ilyen tempóban mennyi idő alatt lehet ezen az úton eljutni a semmibe. Az illúzió volt az egyetlen, amiből nem halmozhattam fel készleteket, mert elszedte tőlem, mintha gyerekkézbe nem való gyufa lenne vagy valami alattomos robbanószerkezet, amelyik egy tökéletes háborúban tökéletlenül viselkedett, s rövidesen az én elpusztításomban vagy megcsonkításomban szeretné pótolni a mulasztásait. A papírlapok hátoldalát stencilezett szöveg borította. — Beszámoló az idióták kongresszusáról — válaszolta a kérdésemre. — Az a jó, hogy mázsaszám sokszorosítják, és mázsaszám kerül olvasatlanul a szemétbe, így aztán az idők végezetéig lesz kéziratpapírom. — Télen nagyon ritkán jártam hozzá, olyankor a kalyibábán őrizte a medret, naphosszat rakta az év közben összehordott fákat a tűzre, s fogadta a jóslatokra éhes klienseket, akik ilyenkor is igényt tartottak az útmutatásaira. Valami kemencefélét épített magának hulladéktéglából meg sárból, talán a bakancsáról mintázta, egyetlen kemencére emlékeztető vonást nem lehetett felfedezni rajta. Ebben sem volt fűző, viszont ősztől tavaszig termelte a meleget. Ahogy a gyerekkorom második fele is fogyatkozni kezdett, a látogatásaim is ritkultak, de mielőtt egy újabb civilizációban, távol az otthonomtól a középiskola belegázolt volna az életembe, meglátogattam. Mindentől búcsút kellett vennem, s a mindenbe ő is beletartozott. — Mire visszajössz, engem befut a repkény. Vihart felveri a gyom, a patakban nem marad hal, a malom összeomlik. A mederben autógumik, kidobott háztartási gépek és műanyaghulladékok gyülekeznek majd. A szargyár fejlődése megállíthatatlan, a patak zsugorodása megállíthatatlan. Nemsokára eljön annak az ideje, hogy az autósok megállnak egy halom lószart látva, kiszállnak az autójukból, megvizsgálják
