Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - VERSÍRÁSTÓL A POÉZISIG - Faludi Ádám: A Mederőr (elbeszélés)
Faludi Ádám A Mederőr A Mederőr hajléka a két új városrész teremtése óta a patak partján állt. A teremtés előtt a legjobb mederben folyt az élet a patakban, fűzfák borultak fölé, vízinövények zöldelltek benne, a hínár lengette fátyolkarját a folyton elutazó víz után, meg a villantót játszó halakat üdvözölve. A Mederőr akkor jelent meg, amikor a jobb és a bal parttól aig egy kilométerre megkezdődtek az építkezések. Lehet, hogy már előbb is, de arról még nem lehetett tudomásom, a gyerekkorommal voltam elfoglalva egy másik civilizációban. Egy viharvert fakalyiba előtt üldögélt naphosszat a Mederőr, és a mederben folyó életet nézte. Rozzant öregembernek látszott, de az évek múltával fikarcnyit sem öregedett tovább, ült a fakalyiba előtt, és a medret nézte. Amikor a Mederőrrel szemközti oldalra költözött a családom az új házak egyikébe, rendszeresen a patakparton bóklásztam, hogy gyerekkorom elhagyott részével randevúzzak. Fűvel, fával, madarakkal, vízzel és magammal randevúztam iskola után, délutánonként. Egy ilyen alkalommal akadtam rá a Mederőrre, Nem tudtam, hogy kicsoda, egy viharvert öregembert láttam egy viharvert fakalyiba előtt üldögélni két fakuglira szögeit deszkán. Hetekig tartott, amíg a közelébe merészkedtem, hogy kiderítsem, miféle szerzet. Úgy intéztem a dolgot, mintha véletlenül bukkannék ki a nádszálak és füzek közül épp az orra előtt. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, de szerintem átlátott a szitán. — Én a Mederőr vagyok. Azért ülök itt, hogy őrizzem a medret — mutatkozott be, mintha kérdeztem volna. Én meg pillanatokig csak tátottam a számat. Néztem a fenyődeszkákból összetákolt építményt mögötte, a félig nyitott ajtót, és az ajtóban heverő nagy barna kutyát, amit csak akkor vettem észre. Aztán elmondtam töviről hegyire, hogy én ki vagyok, mi szél hozott erre, s hogy el kellett hagynom a gyerekkorom korábbi részét ezek miatt a házak miatt a hátam mögött. Az öreg viharkabátban ült az ülőhelyén, hátát nekidöntve a kalyiba deszkáinak, és egy hosszú, száraz gazzal birizgálta bakancsa előtt a füvet. Egyik bakancsában sem volt fűző. A fűzői egy alkalmas éjszakán gilisztává változtak, és elmenekültek ebből a két nyomasztó lábbeliből, belefúrva magukat a fák menti csábítóan puha földbe. A kor divatjával ellentétben az öreg kalapot viselt svájcisapka helyett. Koszlott fekete kalapot, a karima szalagjába tűzött vonatjegyekkel. Tisztán láttam, hogy vonatjegyek, már majdnem meg is kérdeztem tőle, hogy sokat utazik-e, de megelőzött. — Sosem mozdulok innen, itt lakom, és őrzöm a medert. A viharkabát kétoldalt lelógott róla a földre, úgy nézett ki, mint egy lankadt
