Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Szerelem hiszen oly sok lehetőség kell hogy legyen, édesapám. Vagy talán nincs. Nem tudom, talán nem is érdekel. Te merre jársz most? Hogy is volt az annak idején? Szeretlek, azt mondta, szeretlek, mondtam én is. Szeretlek, mondta a fiú, gyerünk a hegyekbe. A hegytetőre. A fához. Szerelmünk fájához, amely gyümölcsöt teremni ígér. Gyönge kis fűszál volt, amikor elültettük, emlékszel? Üvegházat emeltél föléje. Igen, üvegházat emeltünk föléje, kedvesem. Biztosan mi voltunk? Talán mégis valaki más. Emlékszem, most már pontosan emlékszem: jöttek, ketten, s fát ültettek. Jöttek, jöttek, s megállt az idő, megállt a kerék. Édesapám, nem akarják elhinni, de én tudom, mit csinálok. Fölnőtt a fa, látod? Látod, édesapám? Valaki elültette, és most fölém tornyosul, árnyéka hűvösében ülök, bárhova megyek is. Annyi helyet bejártam és mindenüvé a szeretet kísért. A tied is. Olyan jó! A fa, igen, a fa árnyéka megvédett. Nem, nem engem, azokat, akik ültették. De ki vagyok én? És miért nem süt a Nap? Itt vagyok melletted, duruzsolta a fiú, a szívem vet árnyékot rád, hogy ne vakítson a fény. Akkor jó, leülünk az árnyékában. Rakjunk fészket a kusza ágak közé? Onnan csodáljuk a világot? Összehordtuk a téglákat, és vérünkkel tapasztottuk össze, büszke várunk, mit ellenség sem erőszakkal, sem csellel... Erre gondoltál? Nem, ne az erős falakra gondolj, az alapokra vess. Hát nem a tapasztalat a páncél, a golyóálló mellény? Nem kell még egyszer föltalálni a kört, életed bezárul önmagától is. Milyen kört, nem akarok még meghalni, élni akarok, gondolod, hogy élni akarok? Rohanni a tájban, de a színpad körbe forog, vákuum csak, mit megmarkolok, már sosem lesz holnap. Dobj követ a vízbe, s látni fogod, miként gyűrűzik az élet, a szeretet rezzenése végtelen, s a körök messzi partot érnek. Elmegyünk messzire, de csak térben, ne félj, az én fiúm vigyáz rám, jó fiú, okos fiú, tud vigyázni rám, valaki mindig ezt hajtogatja, nem tudom, ki az, azt mondja, én vigyázom majd álmaid. Együtt álmodunk, mondta a fiú, nem csatangolhatunk egymástól messzire, mert elnyel a fekete lyuk, együtt lessük a hajnal hasadását, és a távolba nézünk az óceán partján. Míg az aranyalma a vízben parázslóit, tudtam, hogy itt vagy, de elsodort a dagály, mert túl közel merészkedtünk a végtelenhez. Ugyan, mi a végtelen? Az öregedés, kedveseim, a ráncok osztódása, a közös sír a láthatár végén. Ne gondolj az ilyenre, mikor még nem ért ide az első fénysugár sem. Még ki sem tártuk az ajtót, s a küszöböt még nem léptük át, a távlatok, ha kell, úgyis beteljesülnek, teszünk érte, ne aggódj, akár tüzeket rakunk, mert fényt akarunk, majd jönnek, és tüzet raknak, látod őket? Kik azok? Csak hagyjatok békén, nem kell díszinduló, sorfal és fehér uszály, legyen csönd, jaj, nem bírom ezt a förtelmes zajt, zakatol a fejem. Hát a virág, szíved címere? Csókot hordoz tenyerén, áldást, amely bearanyozza az önként vállalt bilincset — ez a szabadság. Áldása szívünkben van, tudod-e, édesapám, s bilincs sem kell, mert szabadok vagyunk, mint a fecske, tudod-e, a Napba szállhatok. Ó, a szabadság felelősség, amelyet ki kell érdemelni előbb. Jaj ne, oly begyepesedett szózatok! Ki mondta? Mindig valaki mond valamit, és sosem tudom, ki az. A szabadság szabad akarat, s a szabad akarat többet ér, a legtöbbet. Legyen utad a világosság, hogy messze láss, hordjátok a színes kavicsot a mozaikba, amely a tiétek. Miért akartátok a nyilvános esküt, a tanúbizonyságot, ha bennünk nincs, ami összetart, nincs az
