Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Aich Péter a varázs, mely a fény delejében maradásra bír, álmaim fölmorzsoltak, csak az van, amit akarok, amit tudok, amit bírok, ami a szívemben virít, hiába tennél az asztalomra rózsát, elhervad az, azt akarom, hogy örökké nyíljon. Vagy nem azt mondtad, hogy minden múlandó, s holnap egy új, egy más nap lesz? Azt hiszem, elmúlt, amit építettem, félbemaradt, mintha megállt volna az idő, talán elment mellettem, akár a vonat, amelyre nem szálltam föl. Az idő szalad, rohan, csak a tarajokat érinti, a mélyben az áramlások veszedelme leselkedik, sosem tudod meg, mi van a mély vizekben, ha időnként meg nem állsz. De tudom. Nem tudod, nem tudhatod, fiatal vagy még, s életed nem függött hajszálon, nem vittél uszonyt és oxigénpalackot, s ha gyorsan fölmerülsz, elkábulsz — talán épp így történt, az a fiú túl mélyre próbált vinni, s úgy vélted, a csillagos eget kell látnod, ám a felnyomó erő magasra visz, kicsobbansz az űrbe eszméletlenül. Ki kell próbálnom, ki kell próbálnom, hogyan tudjam meg, milyen a repülés? Hova vittél, édesapám, hova vinnél, merre szállnál, ez itt a lényeg, tudnom kell, ez a legfontosabb, azt hiszem, igen. Emlékszel, kedvesem, évekkel ezelőtt, amikor a hegytetőn jártunk, öledbe hajtottam fejemet, ujjad hegyével kitapintottad szívverésemet, szivárvány tündökölt csókod nyomán, gondolod, mindez már a múlté, te gyöngyvirág, hova lett lépted nyomán a mosoly? S mit akarsz még, hiszen repültünk, éppen azért nem hazudhatok neked, összekuszálódott bennem minden, mondhatnám, hogy még mindig, de fáradt vizek méláznak, arcod az álom mosolya lett, el kell mennem, te maradj, vagy mégsem, nem lehetek a tied, a hangok, tudod, a hangok végtelent sugallnak, az ego a lélek, igen, én és valaki más, repülni kell, mint a lélek, szabad vagyok, repülnöm kell, ahova nem követhetsz, sötét erdőben jártunk, a mindenség örvénylik fejemben, ijesztőn, jaj, látod-e ott azt a fényt, ott vagyok, látod? Hol, kérdezte a fiú, de ha te mondod... A fény, a fény felé, érted, nem bírok mozdulni, ne tarts, mennem kell, a hangok után, ki kell törnöm, azt hiszem, mert én vagyok a fókusz, hát nem tudod, hogy eredeti bűn nélkül lettem és most el kell mozdulnom a tükrök labirintusában, tudod-e, én vagyok a fókusz, felém özönlik minden és mindenhova el kell mennem, pislákolva bár, ezerfelé szóródva, gondolod, hogy sikerül, majd Ariadné, igen, segít, ugye, segítesz? Hát persze, csak fogd a kezem, elvezetlek a rétre. Nem, ne tarts fogva, mert másfelé indultam. Ki mondta ezt? Azt mondtam, hogy szeretlek? Valaki azt mondta, hogy szeretlek, nem én voltam. Én a fókusz vagyok vagy a fény törése, nem tudom pontosan, most hagyj, mert pihennem kell. Kislányom, fészket akartál rakni, mi lesz most vele, a téglák törékenyek, szétmállanak az idő sodrában és szárnyad nincs. Dehogy nincs, dehogy nincs, édesapám, Ráfael arkangyal itt járt, majd elvezet a boldogsághoz, és téged is megszabadít a vakságtól, majd meglátod, miért nem hagysz repülni, fölszabadulni, tudod, én vagyok a fókusz, a lélek, az erő, azért szeretnek, azért szeretek minden irányt, azt gondolod, nem ismerek még minden utat, majd megismerem, igen, ha nem tapasztalom, honnan tudjam, tudnom kell, a mindenségből mindenhova eljutok, s minden eljut hozzám, ne is mondj semmit, az álmok őrei kardot rántottak rám, rohannom kell, fáradtan, nagyon fáradt vagyok, azt hiszem, talán igen, az arkangyal szólt, újjászületek egy más világban, a tökéletességben, mint az igazság. Miket beszélsz, remeg a kezed, ne félj, itt
