Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)

Aich Péter

Szerelem

1. SZÁRNYAK

Szeretlek nézni. Hát csak nézlek. Minden pórusommal. Például a szárnyad. Ugyan miért hagytad rám? Szó nélkül szállók, és a magasból látlak. Olyan apró vagy onnan és társtalan. És azt gondolom, hogy én vagyok az őrzőangyalod, pedig valójában nem is én repülök. Vagy például az ajkad íve. Ha feszülten figyelsz, zárt ajkad a közepén nem ér össze. Akár egy apró titkos ajtó. Mintha már-már szólni akarnál. Nem értek a titkos zárhoz, nem hallom, mit mondasz. Miért varázsoltak el engem? Pedig látom: a vezérlőasztalnál villognak a fények, a kijelzők kibillentek nyugodt helyzetükből. Egy rejtélyes virág száll a magasba. Akár egy mosoly. A tied?

Mondd, miről szoktál álmodni? Akkor délután, amikor csak hozzám tartoztál, sok mindenről beszéltem. Pedig csak meg akartam kérdezni, hogy miről szoktál álmodni. Varázslatokról? Azokról a virágokról, amelyek mellett észrevétlenül suhanunk el, s csak később emlékezünk rájuk? Én mindig a repülést álmodom. Önkényesen, virágról virágra, a felhők fölött, fejjel a Napba. Ha megégetem magam, s káprázik a szemem, téged látlak. Utánad rohannék, de a felhőkön nem lehet járni. Nekem nincsen szárnyam. De hát miről álmodsz? Miről álmodik a fecske?

Egyszer melletted ültem egy nagy-nagy teremben. Csak ültünk csöndesen, kettesben, mi és a falak. Akkor történt, hogy fölemelkedtél. Én is repülni akartam veled, s beléd fogóztam. Amikor fölébredtem, nagyon szomorú voltál. De az is csak álom volt, mert nem ébredtem föl és te nem voltál szomorú.

így hát csak nézlek és hallgatom mosolyod muzsikáját. Biztat: csak meséljek — a falakról, s arról, mi van a falakon innen, s a falakon túl. De nem nyúlok hozzád, mert te érintetlen vagy. A szárnyad törékeny, s még annyi teret kell bejárni. De lásd, nekem nincsen szárnyam, így születtem, csonkán. Hát ne menj messzire, csak úgy álmodom meg a repülést álmatlan éjszakákon.

Idegen szárnyakon billegek, lepkeőrültséggel. Lepihenek egy virágra, mert azt hiszem, az a Nap. Pedig a virágok csak a lábad nyomát jelzik. Kóstolgatom mézüket, s megkívánom az elérhetetlent. De az utakat hamis Napokkal kövezik. Csak rohanunk, hogy végül leroskadjunk, gúzsba kötött kézzel. Te nem félsz, hogy egyszer elfáradsz? A pályák kereszteződnek, a nagy ívek helyenként hosszan együtt tartanak. Aztán elrugaszkodnak észrevétlenül, akár szelíd szellő hátán a gondolat. Ilyenkor, ha fölébredek,

Köszöntjük a 60 éves írót.