Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - Aich Péter: Szerelem (novella)
Aich Péter letagadom, hogy valaha is szárnyam volt. Pedig csak tehetetlen vagyok. Régi álmokat kergetek. Jaj, föl ne adjam! Ne legyek korhadt fűzfa, madarakra váró, s mégis üres, szélnek bólogató üres fa. Mosolyogj rám. Hátha mégis te vagy a Nap. Magamba fogadlak, s ha belül kikezd a tűz, én leszek pirkadatod vörös esti fátylad. Követni foglak. 2. TÉBOLY Tulajdonképpen már mindenki járt valakivel, csak ez a lány nem. Vidám volt, kedves, szerették s körülrajongták, megközelíteni mégsem lehetett. Mindenkivel barátkozott, mindenkivel jóban volt, s minden lében kanál, bolondos, szeleburdi nagy gyerek, akivel jó volt együtt lenni, mert soha semmi mókát el nem rontott. Mindenütt ott volt és mindenki nála, csak egyedül jönni nem mert hozzá senki. Volt valami a levegőben, íratlan törvény, hogy ehhez a lányhoz hozzáérni nem lehet. Persze próbálkoztak, mindenféle cselt bevetettek, ám olyan bájosan közvetlen volt mindenkivel szemben, hogy tulajdonképpen senki nem tudta, hányadán áll, vajon neki személyesen szól-e a mosolya vagy csak úgy általában az egész világnak, a nappalnak, az éjszakának, a csillagos égnek, és ez zavarba hozta őket. Még megszólni sem lehetett, neheztelni rá még kevésbé, hiszen egy volt közülük, csak éppen kissé távoli és kissé magasan, akár a tiltott fa, s ezt tudomásul vették. Mikor aztán idővel kialakult a kapcsolatok hálózata, ki-ki szerepet kapott és vállalt, s talált magának társat, akivel a buli után kettesben ment haza, őt persze többen is elkísérték, de belenyugodtak: ezzel a lánnyal mindig nagy hecc van ugyan, de csak egy bizonyos határig, azon túl pedig tabu. Valójában nem is tudatosította ez a lány, miket művel a fiúkkal, igaz, csak eleinte. Volt, akit szinte az őrületbe kergetett, s nem tudta szegény, hol a keze-lába, s volt, aki alig kendőzve szerelmet vallott neki, de ő csak jóindulatúan mosolygott, mintha nem is róla volna szó és csak viccelne a srác. Lassan azért rájött, mennyire ujja köré tudja tekerni a legénykéket, s ez, azon túl, hogy kellemes volt, igen hasznos tapasztalatnak bizonyult, hiszen mindenki örült, ha kisebb-nagyobb szolgálatot tehetett, kimondottan megtisztelve érezte magát, még a „foglalt” fiú is, mert féltékeny nem volt rá senki, hiszen ez úgysem kezd ki senkivel, ahogy annak szép csöndesen híre ment. Pedig nem volt vezér típus, ilyen ambíciói sosem voltak, nem lógott ki a társaságból, csak elsiklott az ilyetén dolgok lényege fölött. így volt, mosolyogva, csupa életkedv, fényes napsugár a mindenségben. Egyszer, amikor valaki mégis egy csöppet túl messzire merészkedett, szorult helyzetében kedves mosollyal intette le a megszokott határait túllépőt: Édesapám ilyet sosem tenne, tudod-e?! A hatás megdöbbentő volt. A legényke visszahőkölt, és a lány titkolt ábrándjai páráiban csodálkozva, önmagát is meglepve lassacskán fölismerte vágyai körvonalait. Vajon miért mondta ezt? Hiszen szinte semmi sem történt. A legényke egy esetlen pillanatban fölkínálta ajkát, bár csak tétova mozdulat volt az egész, akár le is tagadhatta volna, s holott mindketten tudták, miről van szó, az első pillanatban mégis úgy tettek, mintha csupán akaratlan véletlen lenne, ártatlan tréfa, incselkedés, amit nem gondoltak komolyan. Nem is ez
