Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Fonod Zoltán: Beszélgetés Ozsvald Árpáddal
Henri Rousseau emlékét idézi, s vele „gyermekkorunk naiv világát” és az „újrakezdés” örömét. De megjelenik ebben a korszakban Az idő garabonciása, Bartók Béla is (1981). vagy e versek szomszédságában (A nagy sási kígyó című kötetedben) a Don Quijote (1982) malmai. Tudatosan, egymás mellé rendelt versekről van szó, s az sem véletlen, hogy e versek szomszédságában ott található az 1981-es Hogy vagy?, a kérdéssel: „Hol a mesebeli szép/királylány?”, s talán a válasszal is:„Erdő sürűje/megritkult már.../Mit kérdezzünk / önmagunktól?! Mit kérdezhetünk, és van még rá válasz?' — Igen, az első pályaszakasz világa tűnik fel ismét, az emlék, kép, látvány, mindig meghatározó szerepet játszik. Szinte következetesen épülnek, rakódnak egymásra, mint a méhsejtek falai. Az óda az önarcképhez című versemről Koncsol írt egy kimerítő méltatást. Szeretett verseim közé A nagy sási kígyó, Az idő garabonciása (Bartókhoz írt vers), és a Don Quijote malmai tartoznak. Tudatosan helyeztem egymás mellé e verseket. Hogy mit kérdezhetünk még önmagunktól, és hol a mesebeli szép királylány? A szívünkben, az emlékeinkben. A választ egyre csak keressük... • Nem tartozol a termékeny költők közé, s pályád során a modern kísérletek kínálta lehetőségeket is elkerülted. Mi a véleményed a költészet korszerűségéről, s ez hogy jelent meg számodra? — Azt hiszem, a jó vers, mindig korszerű. Én mindig arra törekedtem, hogy lehetőleg jó verset írjak Hogy ez mennyire sikerült, azt majd az idő eldönti A költőnek tudatosan kell bízni a vers emberformáló erejében. A vers legyen üzenet, jelhagyás és figyelmeztetés. Soha nem szaladtam a múló divat után. De az ember, a költő is egy adott időben él, amely örökké változik és a versek is változnak. Az alaphang azonban már nem változik. • A válogatott és új versek utolsó fejezetében ott találjuk a vén diák emlékezését, melvet az ötvenéves érettségi találkozóra írtál. A „Mindenki elindult valahonnan „/’gondolatához kívánkozik a megállapítás, hogy 1942 júniusában a szegény sors hozott össze bennünket Csurgón, ebben a somogyi diákvárosban. Szegény sorsú diákok számára tehetségkutató tanulmányi versenyt szerveztek. A kb. hatvan (?) résztvevő közül négyünknek jutott az a szerencse, hogy ingyenes ellátással és tandíjkedvezménnyel az ősi alma mater diákjai lehettünk.. Hogyan emlékezel a sorsnak erre a „véletlenjére”, mely végül is „ írástudóvá ” tett? — Bizony, csak a véletlenen múlott, hogy Csurgóra kerültem. Egyszer, 1942 tavaszán szólt édesanyámnak Boross Elemér tisztelendő úr, aki a bevonult fiatal tanítót is helyettesítette az iskolában — Jolán, jó volna, ha a fiad tovább tanulna. Elmondta, hogy Csurgóról kapott értesítést, szegény sorsú, tehetséges parasztgyerekeket ingyenes oktatással felvennének. Erre összeült az egész rokonság. Meghányták-vetették a dolgot. Édesanyámnak hátul az udvarban volt egy magtárféle házrésze, amit örökölt. Ezt a rokonok megvették, és ebből lett a beíratásra és az utazásra pénz. Júniusban mentünk édesanyámmal a tehetségkutató felvételire. Még emlékszem az egyik feladatra. Egy asztal elé állítottak, amelyre sok minden apróságot tettek pl. gyufát, ollót, füzetet stb. Egy A hetvenéves Ozsvald Árpád köszöntése
