Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Gábor: Távoli (és közeli) sorstársak

litikák, aláíró kezek”.) Ekkor írott szerelmesversei, a Ha mint Szitakötő, a Strófák, a Játék különleges érzékenységű álom-darabok, amelyekben a nő „viháncoló csillagként”, vagy a férfi a „muskátlik felé” irányító, mert akkor éppen az öntözésben örömét lelő kedvesként jelenik meg. Ám mindezek ellenére sem szabad elfeledni, hogy Marsall eme lírakorszaka legpregnánsab- ban az apokaliptikus (történelmi? társadalmi?) helyzetképekben ér a csúcsra. Például a torokszorító Tökéletes című versben, „minden utcasarkon / a hanyatt eltemetett anya / földből meredő vas-emlői // de ki szomjas itt? / ki emlékszik a vízre? / cukrozott epét iszunk / húgyot vedelünk / nyálkát meg vérsavót”.

Forradalom a versben? Inkább — föltehetően — vers a forradalomban!

Marsall László: Szélketrec, Orpheusz Kiadó, 2002

Szakolczay Lajos

Távoli (és közeli) sorstársak

Balla D. Károly:

Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében

A kisebbségben élő magyarok között leginkább a délvidékiek és a kárpátaljaiak helyzete hasonló. Leggalábbis ma, amikor Szerbia magyarjainak létszáma is már lassan ott tart, ahol Kárpát-Ukrajna magyarjaié: 200 000 alá süllyed.

Az elmúlt fél évszázad történelmében viszont alig van közös vonás a szerbiai és a kárpát-ukrajnai magyarok helyzetváltozásai között. Mi több: Balla D. -Károly összefoglalásából kitűnik: az ő sorstársait az tartotta meg, aminek fölülmúlására a délvidékiek oly büszkék voltak. A szovjet rendszer ugyanis a maga totalitarizmusával szétroncsolni igyekezett a „reakciós” közösségeket, s azok a hagyományaikba kapaszkodva ellenálltak, míg mi a Vajdaságban a fél szárnyunkkal irigyelten csapkodtunk fél szabadságunkban.

Hogy a délvidékiek viszonylag gátlástalanok az eléjük szabott lehetőségek kihasználásában, az valószínűleg a már a századfordulón csírázni kezdett polgárosodással is magyarázható, noha ezt az igényt befagyasztotta a királyi Jugoszlávia. Beregszászra viszont inkább csak Móricz prózájából emlékezünk.

Ott tehát nem alakulhatott ki olyan szakadás lélek és realitás között, mint Csáth vagy Kosztolányi hőseinek világában. Egyén és közösség nagyobb fokú szétválására — sugallja Balla D. Károly — csak a szovjet birodalom fölbomlásakor kerülhetett sor. Ekkor derült ki, hogy a totalitarista rendszernek bizony pozitív szerepe is volt. Az emberek ugyanis a rájuk erőszakolt körülmények között, a fontosabb értékek többségének hiánya dacára is, legalább a biológiai létüket s ezzel együtt a nemzeti önazonosságukat fönn tudták tartani.

Az individualizáció (a globalizáció csábítása) viszont majdnem kizárólag az igényeket szabadította föl szinte teljes mértékben. Ha a műveletlenség és a nyomor gazdasági erő nélkül célozza meg a jóval magasabb életszínvonalat, az leküzdhetetlennek látszó ellentmondásokat teremt. Ezeket tekinti át a szerző