Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Gábor: Távoli (és közeli) sorstársak

kötetének három szociográfiai esszéje, amelyek az ezredfordulón születtek. A jelzett helyzetből vagy annak kapcsán panaszáradat szokott föltörni. Ballát is a keserűség beszélteti, ám szellemes, polemikus hangnemben.

Olyannyira, hogy elvétve képtelen ellenállni a hetykélkedő cinizmus ördögének. Pl. akkor, amikor egy kalap alá veszi a politikusokat: „Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnökének mondta magát, Horn Gyula beérte tíz és fél millióval (számítsunk átlagot?)...” Ha ez, mondjuk, még magvasan tartalmazza a nem várt visszarendeződés sokkját is, annak a kitételnek már aligha van értelme, hogy „Orbán Viktor pedig kijelentette, amit nélküle nem tudtunk volna, hogy a nemzet határai nem esnek egybe az országhatárokkal”. A miniszterelnök ugyanis föltehetőleg alakuló politikai törekvést, nem pedig alapvető földrajzi ismereteket igyekezett tudatosítani.

Baliának természetesen nem az a problémája, hogy bírál, hanem az, hogy ezt nem mindig konstruktívan, hanem öncélúan teszi. A magyarországi politikának azzal a kijelentésével is szemrehányást tesz, amely szerint az a kárpátaljai magyar fiatalok anyaországi továbbtanulását támogatva agyelszívást végez. Balla cikkének megírása óta ugyanis a magyar kormány korlátozta a külföldi magyarok hazai továbbtanulásának lehetőségét s az ottmaradásuk lehetőségét is szűkítette. Ennek egyfelől az lett a következménye, hogy pl. az itthon maradó vajdasági magyar diákok alacsonyabb szinten tanulnak, miközben asszimilálódnak is, másfelől pedig az, hogy embertelennek bizonyul az a rendelkezés, amely hazatessékeli az odaát már-már meggyökeresedett (házasságot kötött, munkára talált) ifjút.

Balla D. Károlyt az otthoni (ungvári) körülményei a maguk szigorúságával valóságtiszteletre, illúziótlanságra tanították, s a fiatal író ebből profitálva ért el jelentős sikereket Magyarországon. Kíméletlen kritikusa a jelen politikusainak és művelődésszervezőinek, s emiatt pesszimistának is tekinthető, ám erkölcsi megalapozottságához nem férhet kétség. Aggályosán diagnosztizálva a kárpátaljai magyarság sorsának alakulását, vezető csoportjainak, pártjainak főleg anyagi és hatalmi érdek szerinti megosztottságát, a közügy mellett elkötelezett, szemléletében független írástudó pozícióját védi. Ez azért fontos, mert szerzőnk mind az olcsó, konjunkturális nemzetieskedéstől, mind pedig a (hajdani) sorstársait legfeljebb tanulmány témájának tekintő kozmopolita felületességtől távol tartja magát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegyik tételét megnyugtatóan alátámasztja. Mert míg egyik helyen szinte kétségbeesik amiatt, hogy Magyarországon kárpátaljai tanító kárpátaljai gyerekeket tanít, addig máshol megbotránkozik azon, hogy „egy kínai piaci árus ma könnyebben kaphat tartózkodási vagy letelepedési engedélyt Magyarországon, mint egy kárpátaljai magyar mérnök vagy tanár”. Ezzel kapcsolatosan pozitív példaként Izraelt és Németországot hozza föl, mintha lenne értelme az ilyen összehasonlításnak.

Abban a vonatkozásban viszont kétségtelenül igaza van (még ma is, holott megkezdődött már a jó irányú változás), hogy „Magyarország nem ismeri megfelelő mélységében a határon túli magyar közösségeket”. Méghozzá azért nem, mert az anyaország hivatalos körei csupán azok által a politikai és művelődési szervezetek által tájékozódnak a kisebbségi magyarokról, amelyek