Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szakolczay Lajos: A mély lélegzet csak álom?
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kerengenek / toporognak merengenek / majd a kisasszony / nagyfőnöki combok / karszékébe ül / a Szocializmus magától halad / kint a levegő hirtelen lehűl.” Jóllehet Marsall dévajságig elmenő keserű humora — amellyel a szexualitást a „lendkerék pördülése”, a kohó csillagot hányó acélja a szocializmus mint „működő” gépezet fölé emeli —, tele van életelemekkel, fölvidulást csupán a kuplé-báj (Csalogató), illetve az ismert katonadal-parafrázis (Dac-nóta) hozhat. A valamicskét József Attilára visszhangzó Gazdag leszek „aranytermelése” szintén ezt a kiküzdött — a vers minden porcikájában megsejtett — boldogságélményt szimbolizálja. De nincs olyan, a vészterhes korszakot megszépítő alakoskodás — maszkba öltöztetett boldogságérzet —, amely az ember és művész kiúttalanságát leplezni tudná. A címével nem sokat sugalló Teherautó-sofőr az 50-es évek elején szinte összefoglaló igénnyel született. Baljós hangulatú érzelmessége, amely a költőre később nem annyira lesz jellemző, bizonyos hitetlen hit megvallásával párosul. „Ki mondaná meg, hol s merre az út? / köröskörül csak rongy, reve, romok, / a fű zöldje, az ég kékje hazug, / az összvagyon: ma szembe szórt homok, / penész és pernye, lopott sóhajok. / A mély lélegzet csak álom? Talán / alszom a Holdnak árnyék-oldalán, / kívánnék most egy új özönvizet. / Nem mondom neked nem-való komám, / reményem csámpás: hiszek, ha hiszek.” Nemsokára A fosztogató-osztogató dala („Piszokapcsolom a fehérséget / Randabugyorolom az üzérséget / Ségtelenítek minden Séget / Üszkübelézni Üszkül Üszkül!”) a halandzsának ez a dallamító kevélysége jelzi, hogy Marsall László beiratkozott Weöres Sándor Tanodájába (1956—1960). Későbbi elemzésekből tudjuk (például Bata Imrééből, aki a költő harmadik kötetének, a Portáncfiguráknak briliáns szerkezetét a weöresi remekléshez, a Tűzkútéhoz hasonlította), hogy a már gyermekkorában versben gondolkodó fiatalember mennyire birtokában van a lírát nyelvfürdővé tevő logikának, a furcsa képzettársításnak, a korszerű, sokszor az antiszépség jegyében alakuló versbeszédnek. És a forma minden olyan csínjának-bínjának, amely nélkül bizonytalanná, sőt hiteltelenné válnék a költemény. Hogyan is humorizál, minden rendszerbírálatnál félelmetesebb jövőképet festve, a weöresi feladatként ionicus a minőre (u u —) ritmusban íródott „Úttörő dal’? „Ha mozsárban koca csontja / töröget Rákosi bácsi / kicsi pajtás kuvaszának / foga lenne hegyes-éles / Hahogy ugrik a gaz impri- / peralisták ere-véres / boka-duncsát ropogatni / harapózza Samu Bácsi / pipaszárú herenépét / kik irigylik Haladó Nép / kenyerét és kalabászát” stb. Weöres jóindulatú, a tanoncot barátként kezelő útbaigazítása Marsaik csak mindinkább meggyőzte arról, hogy lírája, ez a kényes, játékkal, fór ma villódzással teli, a Bolyai-koponya mint kilátótorony „magaslati távcsövével” ellenőrzött szellemi mutatvány — még ha a versek közlése nem engedélyeztetett is — a kortárs magyar költészet szerves része. Szerencsére a költő is tisztában volt saját értékeivel. Ha némelykor egy-egy versében — legalábbis ami a burkolt vagy kevésbé burkolt bírálatot illeti — közel kerül is Weöreshez, lírája jóval dühösebb, átkozódóbb, mint mesteréé. (Talán elég csupán a Nem álmodtam eleget kezdősorait idéznem: „Titeket vádollak, rohadó kormányok, / kudarc-po
