Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szakolczay Lajos: A mély lélegzet csak álom?
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Folytatva a talonba tett versekről szóló töprengést, nem árt egy rövidke áttekintés erejéig a megkésett első kötet (Vízjelek, 1970) jelentős, tipográfiailag ugyancsak rendhagyó kompozíciójának. A vasárnap útjai és útvesztőinek kezdő és befejező szakaszát idézni: „Ködben kővel a ködöt eltaláhii / hogy szétszakadjon / röptében kitüzesedő kővel / még a dobás előtt / mikor ködben az ököl és ökölben a kő / van olyan pillanat / hogy elszántan kell a hajnalt megalkotnunk / és néha délben tűző napon akárhol”; „ködben a kővel a ködöt eltalálni / a szó szerszám a szó a kő / fölröpül / és Nap legyen világosság/ megint megszületik a ködből / a világteremtő”. Tudjuk, a világosság mint téma át- és átszövi az egész bibliai kinyilatkoztatást. „A Teremtő első tette az volt, hogy elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Az üdvösségtörténet végén pedig az Isten lesz a világossága az újjáteremtett mindenségnek.” Bár nem célunk a Biblikus teológiai szótár címszavát fölmondani, s arról sem morfondírozott, hogy Marsallnak, a matematika és a zene szakralitását élvező lírikusnak van-e (s ha van, milyen az Isten-képe, de az rögtön kiviláglik, hogy idézett versében fokról fokra nő a szerszám, vagyis a szó ereje. Ez a kő, beteljesítve a neki szánt sorsot, végül is fölrepül, s azért válik Nappá, hogy „legyen világosság’’. Mert a megszülető azonos a világteremtővel? Bármennyire is profán hangulatot — az elrontott világ miatti számonkérést — sugallnak az ötvenes évek líradarabjai, szerepük nem lehet kisebb, mint a későbbi versé: megteremteni a „világ világosságát”. Pontosabban — nem kizárólagosan bibliai értelmezésben — fényt vinni oda is, ahol alig kezd nyiladozni — verscím mondja — a Hajnal a város felett. „Gyár kürtje-hangja / utcára csalja / az éj-overálos sötétkék várost / égi kanna löttyintett habja / hídlábra húzott alsógatyát mos.” Gördül a vers, ám fullánkos, a lírikus szemléletét igencsak meghatározó nyelvében, mi több, képalkotásában — jóllehet a költő hideg kezét ökölbe szorítja (Torkodon ragadlak)— ott a munkást jelképező overál kifigurázása is. Marsaik nem a „jampi-szomorúság” jellemzi, a kor szlengje mára teljesen átalakult, (hány fiatal tudja, hogy mi az a jampec?) sokkal inkább a tehetetlen dühben fogant állapot: csaknem szétrobban. A szó — a visszafojtott, a hangosan ki nem mondható szó — hurokként feszül a nyakán, amit a Vers-bizsergéses kóborlás fölütése, a fanyar tanácstalanságból csaknem letargiává váló érzület kiváltképp jellemez: „Facsaró napoknak vas-merev ujja fojt / lázadozó vers-sor szorongatja nyakam / mintha szétpattanó-poloskás éjszakák / rugótlan rongy-ágyán ülnék egymagam”. A Lánc, lánc, eszterlánc kezdetű gyermekdal játékos szürrealitását hétköznapira leszállító Ébredéskor — melyben a prakker és a vekker dobhártyáját repesztő csörrenését és dörrenését egy szexet imitáló kép követ („Mégis kifordulna / mint egy Micike / rózsás cicije”) — hiába közvetít valaminő felszabadultság látszatát keltő megnyugváshangulatot, a groteszk keserűsége nyilvánvaló. Mint ahogyan az Életkép 1953 szerelmi légyottja — a szőke titkárnő és a kegyeiért harcoló, „főnöki fütykösét" készenlétben tartó Csontos elvtárs egymásra találása — ugyancsak túl van a humoron; leginkább azzal, hogy befejezésében valamilyen, télre utaló ridegséget jövendöl: „Egymás körül
