Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szakolczay Lajos: A mély lélegzet csak álom?
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Ugyanakkor nincsenek illúziói — ezt az elmúlás tényét tudatosító költemények is igazolják. Minden gondolat a vég árnyékában születik. Az elmúlás előérzete azonban nem félelmet, nem lemondást indukál a költőben, hanem továbbra is az élet teljességének kívánását. Az elégikus, nosztalgikus emlékezések filmszalagján is átvilágít szüntelen ez a kiolthatatlan szerelem, amely a pannon tájból, nők vakító combjaiból s az ifjúság lobogásából merít új és újabb erőt. Még azokban a versekben is süt ez a nap, amelyek egyfajta túlvilági zenére hangszerelődtek: „ s a homlokon, mely folyton gyöngyözött, // mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, / hogy ott időzzön, lebegjen, ahol / rangrejtve, titkon isten is tanyázik, / s körülsuhogja csöndes tériszony. // A szemem is majd ott talál nyugalmat, / befelé néz, mint üdvözült vakok, // akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak / és szólítgatnak tűzvészt, harmatot, // vérző kezet, mely volt már a kezükben, / a legbelsőbb test sírását, hogy újra / rettenjen meg a semmi roncs szívükben, / s várhassanak röpítő fájdalomra. // Szép nyár, a holtak magasban napoznak. / Jut-e még nekem ilyen kegyelem? / A dombon szélcsend van, nyers kaporszag, s a Dunán visszfény: teljes életem.” (Esztergomi elégia) Csoóri számvetése ez a könyv. Józan és bölcs. Emlékeibe nem szivárog érzelgősség; kritikáját az indulatok sem teszik igazságtalanná. A költő továbbra is az ég és a jövő felé mutat. Nem tud másként cselekedni. Szép halom Könyvműhely, 2001 Szentmártoni János A mély lélegzet csak álom? Marsall László indulása Marsall László Szélketrec című gyűjteményes kötetében van egy izgalmas, mintegy függelékként szereplő ciklus, amely a kötetbe fel nem vett verseit és gyerekkori zsengéit (1941—1942) tartalmazza. Nincs érdekesebb, mint egy költő születését — eszmélkedését — látni, s fölfedezni a nagy versekhez vezető — a kései indulást tekintve, nyugodtan mondhatjuk: göröngyösnél göröngyösebb — utat. Természetesen ezen nem a zsengék és a már sajátos — groteszk — látásmódot sugalló verscsírák elhallgatását értem, hanem az ötvenes évek valódi, pályakezdő költeményeinek a likvidálását. Amikor a munka, a termelés lázában égett az ország, hogyan is jelenthetett volna meg a fiatalságát élő — Kónyához és Kuczkához képest jampizó kedvű — vagabundnak „csúfondá- ros”, mert a Sztahanov-mozgalom helyett a női bugyiban való kutakodás nagyszerűségét éneklő verse! S kaphatott volna-e nyomdafestéket az, amely a hurrá-optimizmus rózsaszín egére fekete viharfelhőket rajzol, sőt néven is nevezi — mert a költőnek jó orra és a kimondáshoz erkölcsi bátorsága volt — az életkedvét igencsak megkeserítő állapotot: „Erezni a Nagy Rohadást / meg a közöny hullaszagát / kissé fingszagú penetráns... / Egyelőre jó éjszakát” (Barangolás Pest-Budán).
