Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szentmártoni János: Az utolsó vátesz

nak ebben a könyvében is, amely azonban már inkább számvetés, mint számonkérés; inkább rendrakás, mint forradalom:

„Ha én volnék az első,/ aki zuhanva landolt/légüres hazájában,/ most jajonghatnátok hosszan/ a filléres siratókkal,/ de ki tudja, hányadik vagyok/ a nagyravágyó vértanúk között,/ aki elhitte magának, / hogy porszemet porszemmel házasítva / újra országot alapíthat/ a régi fájdalmak helyén.” (Az én ostoba Hiszekegyem)

Ady föl-földobott kövének hangja ez, csak már egy következő századból, a XXI. hajnalából, egy végigverekedett élet tapasztalataitól érlelten. A hazaszeretet azon egészséges formájának a hangja, amely személyes sérelmektől és a jövő tisztaságáért aggódó kritikáktól terhes. Mert nem könnyű a hazát szeretni, ezt senki el nem vitatja. Felelősséggel jár, és kitölti a szívet, amely már nélküle is épp elég nehéz. Ezért menekülnek előle annyian hétköznapi gondjaik fedezéke mögé.

Csoóri soha nem bujkált előle, sőt. Csak belátja, hogy abban a hazában, mit oly sokan elárultak, nehéz otthonra lelni. Ahogy egy élete párjának írt vallomásban is kifejti: „A költészettel és veled akartam / bejárni ezt a tájat, / amelyet elvesztettem,/ s amelytől mégis mindenkor túlcsordulok,/ de a költészet valahol/ eltévedt itt a rengetegben, / mint idegnyavalyáimban én,/ és talán egy kibelezett bakancs/ belsejében kuporog lent/ a zajongó patak mellett,/ körülötte vasfű, semmifű, jézusvére./ Hahó! Hahó! — kiáltanék érte, de tudom,/ hogy csak a közeli sziklafalak / s egy görög sorstragédia / elszegényedett istenei / kiáltanának vissza.” (Bolyongás a fennsíkon) S bár ebben a versben elsősorban a szülőföld, a gyerekkori táj a helyszín, az életérzés, amit a rajta megtett séta ébreszt a költőben, az egész hazára kisugárzik.

A csalódottság, rezignáltság érzését természetesen azért felváltják még olykor mélyből előlobbanó indulatok, amelyektől meglódul a vers és a jól ismert csoóris, eget-földet összerántó hasonlatokban tűzijátékká robban — de alapvetően már a szemlélődés, a tények keserű felvázolása a dominálóbb. Még a világ vége esetében is, amelyre kissé úgy tekint a költő, mintha már benne élne. Mintha azt úgy figyelné Isten szemében, ahogy a távolban gyülekező viharfelhőket vizsgálja a pásztor. A mindent látó, hatalmas szem (Istené) vissza-visszatérő motívuma Csoóri költészetének. Volt idő, hogy azt érezte, kiesett látóteréből, pedig minden előtte és benne zajlik, a legmagányosabb pillanatok is:

„Szép hegyek, szépek: / szentséges helynek / és ravatalnak is fönségesek. / Ezt a nyarat / még a búcsúzó madárrajokkal / együtt látom csapongni köröttetek — / aztán ráhagylak benneteket / egy óriási szemre,/ melyben már a világvég/ fakó fényei gyülekeznek.” (A világvég fakó fényei)

Ezért szinte mindegy, hogy Kréta vagy épp Székelyudvarhely az ihlető közeg — egységében lát mindent. És amit lát, nem szívderítő. Egy, a vesztébe rohanó, önmagát felzabáló, önmagát is tömegcikké degradáló emberiséget — és a világ egyik legingatagabb, ugyanakkor egyik legdicsőbb történelmű pontját, Magyarországot. Ez utóbbiról egy pillanatra sem tudja levenni tekintetét.