Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Tőzsér Árpád: Globalitások a magyar irodalomban (előadás)
Globalitások a magyar irodalomban a román Cioran vagy a cseh Hasek rajzoltak, nem mindig a legjobb, legtisztább indulattal-szádékkal. Úgy gondolom, minket valami érthetetlen komplexus, talán felfokozott nemzeti öntudatunk gátol meg az idegen nyelveken való írás-költés kipróbálásában. Tudom, naiv dolog azt gondolni, hogy az író nyelvváltása pusztán az „akarom-nem akarom” kérdése, de a nyilvánvaló és következetes magyar „nem-akarom”, abban a Közép-Európában, ahol még nem egészen száz évvel ezelőtt is természetes állapot volt a többnyelvűség, meglehetősen furcsa valami. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen vonatkozásban az ún. határon túli magyar irodalmak kétnyelvű íróit pozitív fejleménynek tartom. Ha másra nem, ez a fajta kétnyelvű gyakorlat legalább arra jó, hogy közben a kétnyelvűséggel mint olyannal szembeni ellenérzésünket leküzdhetjük.) * * * A kis népek kultúrájából-irodalmából a globális kultúrába-irodalomba nagyjából három út vezet: a legkitaposottabb a hagyományos műfordítás-irodalom útja, a másik út a fentebb problematikusságában felvázolt kétnyelvűség, esetleg nyelvcsere folyamata és gyümölcsözése, s a harmadik út a világnyelveken művelt irodalomtudomány és kritika mint afféle külföldi kritikai marketing ösvénye. S ez az utóbbi azért csak ösvény, mert nálunk szinte ismeretlen, s ha létezik is, csak valahol a fű alatt. A napi kritikánknak más a működési területe és funkciója, a magasabb (azaz tudományos, nem napi, nem esszéisztikus) kritikánk tevékenysége pedig kimerül abban, hogy a különböző külföldi irodalomelméleti iskolák eredményeit magyar nyelven közvetíti, s megpróbálja a magyar nyelvű irodalmi termékeket-termést az elmélet Prokrusztész-ágyá- ba gyömöszölni-csonkolni. Szerintem viszont az egyébként valóban jó felkészültségű, kitűnően képzett irodalomtudósainknak nemcsak ebben a meglehetősen improduktív, sőt alkotásellenes tevékenységben kellene jeleskedniük, hanem, ha valóban annyira otthon vannak a különböző külföldi kritikai diskurzusok nyelvében, akkor azon a nyelven külföldön is meg kellene szólalniuk, azaz hazai irodalmunk külföldi kritikai értelmezésével és „eladásával” is kellene törődniük. Annak a globális-lokális kétirányúságnak a jegyében, amelyet a bevezetőmben felvázoltam. Az irodalmi alkotás ugyanis mindig olyan, amilyen, indítékait tekintve nem morális tett, de azt hiszem, rosszul gondolkodik az az irodalomtudós vagy kritikus, aki úgy gondolja, hogy mindez a kritikára nézve is érvényes. A kritikának a szakmai perfektsége mellett éppen a morális-érzelmi állásfoglalás a létalapja, anélkül nem kritika, nem létezik, illetve valami szánalmas műalkotáspótlékká, formai leírássá és tartalmi kivonattá silányodik. A jó kritikus, úgy vélem, azzal „globális”, hogy a „globális” és „lokális” élet- és művészetigenlő előnyeinek a jegyében saját véleményt formál az irodalomról és a világról. Csak az ilyen kritika segíthet az irodalomnak megint érdekessé,
