Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter hercegem magadra, ezek a mai lányok olyan közönségesek, csak csettinteni kell, máris az ágyadba bújnak. Nincsen bennük önbecsület, s azt hiszik, fenemód sikkesek, ahogy vonaglanak, lihegnek és felkínálkoznak tánc közben. A kacérkodás és távolságtartás pajkossága, a szerelem bája hiányzik közeledésükből. Ha eljön az idő, majd segítek neked találni egy tisztességes kislányt, igen, egy jóravalót, nem olyan csélcsapot, amilyet bármely sarkon felszedhet az ember.” Igen, drága mama, megoltalmaztál a csélcsapoktól, a hozományvadászoktól, a „kis ringyóktól” (ó, mily utálattal ejtetted ki ezt a jelzőt), csak éppen örökre belém ojtottad a bizalmatlanságot a nőkkel szemben, a cinikus fölényességet, melynek köszönhetően sohasem tudtam fesztelenül közeledni egyetlen lányhoz sem. Megvetettem őket, holott vágytam ölelésükre, fennhájázón hárítottam el szerelmüket, s aki még ezután is hajlandó volt kitartani mellettem, nem sokkal több köszönetét kapott tőlem, mint az utcalányok szoktak pénzen vett kegyeikért. Újfent megerősítem, gyűlölöm az apámat, mert amint nagyobbacska fejjel öntudatomra eszméltem, rácsodálkoztam az általa teremtett világra, amelyben egyeduralkodó volt, s úgy vezetett be birodalmába, a tágas könyvtárszobába és annak szellemiségébe, akár trónjának örökösét, akit minden alattvaló és minden tárgy köteles szolgálni, anyámtól a tanárokig, az iskolától a szobrokig. Úgy ült karos foteljében, akár egy villámokat szóró görög isten; ő, aki másutt megszeppenve húzta be nyakát, majdhogynem bocsánatot kért, amiért élni merészel, s akit a legbutább betegtologató is zavarba tudott hozni egy kétértelmű megjegyzésével, a trónját elfoglalva átszellemült, kisimult homlokára a ránc, tekintetéből fény sugárzott, ékesszólásával delejezett engem. Átváltozás volt ez a javából, s én csodáltam e rendkívüli képességéért. Egyetlen kötelességet írt elő számomra, nem őt, a szellemvezetőt kellett imádnom vagy feltétlenül tisztelnem, hanem birodalmát és annak jeles képviselőit. Mivel nem igen tudott megszólítani (még a mama által használt Bandikát sem jegyezte meg, Andrást mondott kicsit zord és távolságtartó hangsúllyal), a könyvek révén igyekezett hozzám férkőzni, vagyis hát kölcsön vette mások hangját és szellemét, hogy hidat verjen felém. Mielőtt bárki elhamarkodott ítéletet mondana erről a módszerről, nem árt elgondolkoznia azon, vajon érzelmi megnyilvánulásaink és szellemi képességeink egy bizonyos részét, talán a javát, nem éppen a könyvek révén szerzett tudás formálja, tökéletesíti-e. No és persze azon is eltöprenghet, hogy saját apja miként próbált közelíteni hozzá. Esténként az éjjeliszekrényemre tette az olvasásra szánt könyveket, olykor egy-egy kutyanyelvet dugott a lapok közé, megjelölve az áhítattal bevésendő részleteket, melyekhez nem ritkán még kommentárt is fűzött ceruzájával, és türelmesen várta, hogy mikor kopogtatok be ajtaján kikérni a véleményét. Mit mondjak, sokáig tetszett a játék; nem volt olyan penzum, melyet ne teljesítettem volna, ráadásul nem kellett megküzdenem a felfedezéssel vagy várni a véletlen szerencsét, hátha a kezembe ad valami rendkívüli olvasmányt. Valósággal faltam a betűket, s egyre csak kérdeztem, apám pedig rendületlenül
