Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)

Kisöpörtem a padlást

vezetett a labirintusban; leemelt egy-egy könyvet a polcról, felütötte és beleolvasott. Évekkel később eszméltem rá, hogy nem találomra kezdett egy passzushoz, akkurátusán készült okításomra, akár egy precíz és lelkiismeretes tanár, aki nem akar felsülni tanítványai előtt, utánanézett a szavak jelentésének és lehetséges kapcsolatainak, kiemelte és összegezte a lényeget, számomra nem is maradt más, mint elraktározni az ismereteket, s kellő időben mozgósítani saját jól felfogott érdekemben. Éppígy csak később tudatosult bennem, hogy a sok-sok mesei változat, voltaképpen az eltérő helyzetben alkalmazható megoldások sokféleségét kínálja nekem, s annak is köszönhettem gyors és helytálló döntéseimet, hogy a mesék szinte kulcsot adtak a kezembe a helyes megoldáshoz. Gyakorta egy-egy képzőművészeti albumot lapozgattunk együtt, és szájtátva hallgattam, ahogy a német vagy angol szöveget olvasta, sebtében fordította, lassan világok tárulkoztak föl előttem: a művészeté és patológiáé, az esztétikáé és filozófiáé. A különös hangzású görög vagy olasz nevek, mint Mnémoszüné és Leonardo da Vinci, Perszephoneia és Dante Allighieri, egyszeriben ismerőssé váltak, a fülemben duruzsoltak, zenei hangzással telítődtek, s tudtam, mi kapcsolódik hozzájuk, mely mitogémák és alkotások. Más csínytevők kint fociztak a grundon, verekedtek és bicikliztek, káromkodtak és disznóságokról pusmogtak, míg én belefeledkeztem egy albumba, Renoir táncosnői és Cézanne almái elbűvöltek, Arp tojás alakú szobrai meglódították képzeletemet. Az ágyon ültem vagy hasaltam, és arról ábrándoztam, hogy inasnak állok e mesterek műhelyében, vagy beszélgetek velük, ahogy apám a klienseivel; s láttam is magam fehér köpenyben, szikével a kezemben (ki tudja, miért hittem azt, hogy a művészeket szikével a kézben kell megszólítani), s nem akaródzott még a levegőre sem menni. Pedig a mama féltett (igaz a szellőtől is, hogy megfázom), „olyan göthös vagy, ugrándozz egy kicsit a jó levegőn, meg kell erősödnöd, hogy képes legyél tanulni és figyelni az órán. Szeretném, ha egy kicsit erősebb is lennél, olyan kis vasgyúró, aki nem ijed meg a saját árnyékától”. Ám a mama érvei nem hangzottak olyan meggyőzően, mint a színes fényképek, s ahelyett, hogy fontolóra vettem volna a szavait, öntudatosan ledorongoltam: „Jaj, örökké ezzel az idióta tornázással meg jó levegőn sétálással hozakodsz elő, mama. Nem látod, hogy olvasok?”, s olyan pofát vágtam, mint egy tudós bagoly: ezzel tudtam leszerelni aggodalmas intelmeit, s elérni, hogy magamra hagyjon.

O, igen, hálásnak kéne lennem, amiért apám megkímélt a fáradságos és időrabló kutatásoktól, hiszen az alkotások színe-javát, a valódi remekműveket tette le elém, csakhogy eközben megfosztott az önálló ízlés- és ítéletformálás kudarcaitól és örömeitől, melyek időnként lehangolják, eltérítik, fejbe vágják az embert, időnként pedig röpülni tudna a boldogságtól, mert olyasmire érzett rá valamely ismeretlen műben, ami éppen szíven találta, kijelölte a továbbhaladás lehetséges irányát. Én nem magam választottam, nem szabad akaratomból jelöltem ki előrejutásom útvonalát, következésképpen a célt sem, arrafelé indultam el egy kikövezett úton, melynek végén apám szándékozott révbe juttatni, végérvényesen eldöntve a sorsomat. Rászedett engem, hűségesen követtem szavait, mint egy kis kretén, akinek mindig fogni kell a kezét, nehogy letérjen egy ösvényről, mert eltévedne a csalitosban, és ezernyi