Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)

Kisöpörtem a padlást

vegetáriánus, éppen kapóra jött, hogy az egyik kis betegem apja hozott egy gyönyörű fogast. Majd leöntöm tejfeles mártással. Legfeljebb meghajtja egy kicsit a barátnénkat. Ne válogasson, nemde?! Nekünk meg jó lesz, ami marad.” Ettől függetlenül szeretett serénykedni a konyhában (később, amikor megengedhette magának, egy idősebb nénit hívott, aki az ő felügyelete alatt készítette el a többfogásos vacsorát, sőt el is mosogatott, mert a mama semmit sem gyűlölt jobban, mint a vendégsereg távozta után hajnalig mosogatni, mialatt apám már az igazak álmát aludta); akkurátusán válogatta ki a friss zöldségeket és ízletes gyümölcsöket a piacon, alkudozott is a kofákkal, hízelgett hiúságának, hogy „nagyságának” titulálják; s éveken át ugyanattól a betegétől hozatta a házi bort, „mert a megszokás nagy úr”, lekenyerezve e gesztussal Lajos bácsit is.

Emellett éber volt és óvatos, apám kirúgásának esete is arról győzte meg, hogy nem árt olykor színlelnie, ha kutyaszorítóba kerül, netán őszinte véleményéről faggatják; no, nem hazudott, csupán felmérte a helyzetet, s tudta, meddig mehet el az egyenes beszédben. Komor hangulata hamar szertefoszlott közöttünk, bármily csalódása után is egyszeriben vidám lett, ha magához ölelt, s az irántam megnyilvánuló angyali gyöngédségével és oltalmazási vágyával fejezte ki szeretetét. Ilyenkor, ha nehezteltem is rá valami csekélységért, nem tudtam nem megsimogatni az állát, és addig könyörögtem neki, míg föl nem öltötte selyem hálóköntösére fekete perzsabundáját, és körbe nem forgott előttem, mint manökenek a kifutón; jókedvében még a bokáját is mutogatta, s az sem zavarta, hogy otthoni bokazokniján piciny lyuk tátongott: elbűvölt engem kacérságával és vállára omló gesztenyebarna hajával, szerelmese voltam a mamának. „Kis hercegnek” hívott, máskor az „én lovagomnak”, s ahogy ott álltam előtte megbabonázva apró tánclépéseitől, jobb karjával átölelte vállamat, bal kezébe fogta puhány tenyeremet, messzire eltartva testünktől, s amúgy férfi módjára vezette esetlen kis hercegét, akárha a parkettán forognánk, pedig csak a konyhában botladoztunk; egy keringő dallamát dúdolta, s azt sem bánta, hogy nekiütközünk a konyhaasztalnak, a hokedlinak, időnként a lábára lépek, „pardonnez-moi mon petit prince!”, és megcsókolta a homlokomat. Kisvártatva lerogyott egy székre, még mindig átölelve vállamat, nagyokat fújtatott, s nevettünk könnycsordulásig. Ha egy kívülálló lát bennünket, biztosan azt hihette volna, megháborodtunk. Máig sem tanultam meg táncolni, hiába is járatott tánciskolába, még a balettozással is megpróbálkozott, de amolyan „két bal lábas” gyerkőc lévén, aki idegenkedett a sasszézástól és pipiskedéstől, hamar megfutamodtam; egyedül voltam fiú, a tánctanárnő külön foglalkozott velem, s engem zavart a sok fruska gúnyolódása és vihogása. Cseppet sem bánkódom mulasztásomért. Olykor egy étteremben elnézem, ahogy tánc közben összesimul egy pár, de oly szorosan, hogy szinte levegőt sem bírnak venni, egymáshoz préselik testüket és végtagjaikat, akárha primitív násztáncot járnának; tudom, hogy mesterségesen keltenek egymásban vágyat az iránt, ami nem is oly sokkal később bekövetkezik: az állati ösztönöket felszabadító bagzáshoz. Ilyenkor valamiféle remegést érzek a gyomromban, már-már az orromba hasít az áporodott izzadságszag és az alkoholtól bűzös lehelet, szédülni kezdek: egyáltalán nincs ínyemre az efféle mulatozás. „Vigyázz, kis