Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)

Kisöpörtem a padlást

gondolta, hogy ekkora galibát csinál”. Pedig szerettem volna, ha megszid vagy rám förmed, bármilyen korholást vagy büntetést elviseltem volna, de ez a néma megvetés, amely inkább palástolta tehetetlenségét, semmint a megszégyenítést szolgálta volna, erőtlenségről és gyávaságról árulkodott. Anyám persze megdorgált, s részletesen ecsetelte, milyen kellemetlenséget okoztam apámnak megfontolatlanságommal, mennyi veszteség éri a családot azáltal, hogy nem tudják valamelyik beteg gyermekhez hívni. Tőle elfogadtam a feddést, mert tudtam, hogy kisvártatva az ölébe ültet, átkarolja vállamat, és csókokkal halmoz el, amitől nekem nevethetnékem támad, mintha csak csiklandozna, s fülembe súgja „na, ne félj, holnap elintézzük ezt a kis semmiséget, azért vannak a szerelők, hogy megjavítsák, ami elromlott, ne vedd úgy a szívedre a dolgot”.

Később is, bármikor valami gonoszságot követtem el, növekedésemmel egyre kevésbé lehetett ártatlannak vagy szándéktalannak tartani e csínyeimet, vagy igyekeztem bosszút állni apámon, elég volt a megbánás látszatát keltenem, a bennem lakozó kis ördögnek való kiszolgáltatottságomat és jellemgyöngegéseimmel szembeni tehetetlenségemet kimutatnom, anyám a védelmébe vett, „mondd, Bandikám, mitől vagy ilyen zaklatott, mi késztet arra, hogy állandóan rosszaságot tegyél, nem volna jó, ha szegény apádtól bocsánatot kérnél?”, s látva ajkam remegéséből feldúltságomat, iparkodott megnyugtatni. „Soha!”, kiáltottam, s kitépve magam öleléséből, kezembe kaptam egy tányért, nippet vagy az első dolgot, ami épp elérhető volt, és földhöz vágtam, lezárva a békítés lehetősége előtt az utat, és a „mama”, haláláig így hívtam őt, már nem szándékozott közvetíteni, megbánásra bírni, noha mindketten tudtuk, apám a másik szobában arra vár, hogy fejet hajtsak előtte, belássam vétkemet, melyért nagylelkűen megbocsáthat nekem, akár bíró a megtévedt bűnösnek. Sohasem tettem meg ezt a szívességet neki. Amikor lehiggadtam, és visszavonultam a szobámba, anyám bement apám dolgozószobájába, s azon volt, hogy helyre állítsa megtépázott tekintélyét, „olyan nyugtalan ez a gyerek, és szörnyen makacs is, talán attól fél, hogy szigorúan megfenyíted, esetleg kiporolod fenekén a nadrágot. Mi lenne, ha egyszer behívnád és elbeszélgetnél vele a könyvekről, a festményekről és az orvoslásról? Csak hogy lássa, milyen felelősségteljes munkát végzel! Hidd el, szeret téged, csak nem tudja hogy mutassa ki”; és sokáig együtt ültek, azon tanakodtak: mi tévők legyenek, és hogyan édesgessenek apámhoz, akinek fertály óra múltán már elkalandoztak rólam a gondolatai, egy amerikai szívsebésztől frissen olvasott cikkről kezdett el regélni a „mamának”.

Ilyen volt anyám, ha valamit a fejébe vett, nem ismert lehetetlent; férfias elszántsággal és határozottsággal irányította a család életét, mivel apámra — aki a mindennapi dolgokban ügyetlennek bizonyult — egyáltalán nem számíthatott, s hogy nem bizonyult rossz hajóskapitánynak, arról látványos gyarapodásunk és apám magasba ívelő karrierje tanúskodik. Szívós is volt, és egyszerűen lerázhatatlan; mindenkivel tudott beszélni a maga nyelvén, a házmestertől az osztályvezető főorvosig, banktisztviselőtől a mosógépszerelőig; az egyiket elbűvölte finom modorával, a másikat betegsége meggyógyítása révén fogta meg, volt, akinek kitapintotta a gyengéjét, de ha végképp nem