Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Bálint Péter: Kisöpörtem a padlást (regényrészlet)
Bálint Péter sikerült elintéznie egy ügyet, borravalóval igyekezett nagyobb nyomatékot adni kérésének. Ismerte a hétköznapi életben kialakult játékszabályt; tudta, hogy bizonyos nehezen beszerezhető dolgokért és néhány mesterembernek fizetni kell, ha nem akar egy boltban vagy műhelyben sorba állni; szemrebbenés nélkül fogadta el ő maga is betegeitől a hálapénzt, számított is rá, különben nem járt volna el ismerős és ismeretlen családokhoz. Bizonyos helyzetekben praktikusan gondolkodott; ha például két vagy három családhoz ment vizitálni, annak ellenére is elkérte mindenütt a taxi árát oda- és visszamenet, hogy nem volt rest a két kliens háza közti távolságot gyalog megtenni; ha valakitől jó fajta italt kapott, egyszerűen tovább ajándékozta vagy visszacserélte a sarki fűszeresnél; bármilyen kíméletlenül is hangzik, de semmilyen szívességet sem tett önzetlenül: „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Különben is, aki az adósod marad, előbb-utóbb gyűlölni kezd, mert a lekötelezettednek érzi magát, ezért jobb, ha mindenki megfizet a munkádért, és ezzel a dolog el van intézve”, mondogatta, s nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy pontosan tudta mindennek és mindenkinek az értékét. Egyesek garasosnak, mások számítónak tartották; nemes egyszerűséggel fütyült a véleményükre, boldogulni akart a maga módján, és nem kevés örömet, büszkeséget szerzett számára, hogy az ő fizetéséből is megélünk, mivelhogy apám minden keresetét műtárgyakra és antik bútorokra költötte, s e szenvedélye kielégítéséért hajlandó volt akár az ország másik felébe is elutazni. A mama életfelfogása nem nélkülözött egyfajta arisztokratikus gőgöt, és ahogy mondta, szociális igazságosztást sem; úgy vélekedett, „ha ti elvettétek mindazt, ami valaha a családomé volt, apránként visszafizetitek az adósságotokat”. Noha szívből megvetette a „bolsikat”, nem tett különbséget a betegei között, a pénzért az ő gyermekeikhez is elment vizitre, legföljebb pimaszul többet kért, s azt sem mulasztotta el, hogy segítségüket kérje, ha valamilyen kényes ügyet kellett elintézni, nem tartotta sem árulásnak, sem etikátlannak az effajta kapcsolatok ápolását, mivel előnyünkre szolgált. Itt kell megjegyeznem, hogy a kálvinisták oly mértékig elvilágiasodtak és váltak haszonelvűvé, hogy az Isten személyes jelenlétét csak addig tartották kívánatosnak mindennapi életükben, addig rebegtek hálát áldásos közreműködéséért, amíg javukat szolgálta, ám mihelyst kérésük „süket fülekre” talált, vagy nem sikerült valóra váltani számításukat, már nem fohászkodtak „imádságos szívvel és bölcs belátással” (miként anyai nagyapámtól hallottam), hanem indulatosan szapul- ták a Teremtőt, akinek hatalmát és képességeit csorbították megfontolatlan szavaikkal: ez szegte kedvemet anyám istenhitében, és általában a hitben. Ha csak egyetlen felmenőmnél is ráleltem volna valamiféle szentségre, s nem a szenteskedésre, bölcseleti távlatra, s nem a túlélés egyszerű életstratégiájára, minden bizonnyal nyitott lennék az istenes ügyekben, mivel a protestánsok művészete és szellemi hagyománya nagyon is közel áll a szívemhez. De ahogy mondani szokták, „óemberek” voltak, és állandóan színleltek: mérhetetlenül mulatságosnak tartottam őket. Olybá tűnik, nem jut osztályrészemül, hogy a mennyországba jussak, igaz, így legalább a poklot is elkerülöm. Kemény fából faragták a mamát, s ennek tanú jelét is adta, amikor apámat ötvenhatban kidobták az állásából; történt ugyanis, hogy egy orosz katonát lőtt
