Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Szeberényi Zoltán: A költői szó varázsa
A hetvenéves Ozsvald Árpád köszöntése a gyorsan változó világ eseményeire. Leginkább a szereplírát kultiválja, az álcázott önjellemzést, a rejtjeles vallomásokat, a történelmi, irodalmi és mitológiai alakok mögül sugárzott lírai üzeneteket, melyek — akár a mesehősök vagy népdalok, népballadák hősei — általános érvényű tanulságokat sugallnak, így sokakra jellemző közérzet és érzelemvilág kifejezői. Költői sugalmait a kulturált és jól kezelt versformák és kifejezőeszközök többnyire beszédesen, néha jelzésszerűen vagy bújtatottan, de az alkotói élményhelyzetre és valóságtudatra mindig felismerhetően utalva közvetítik. A korszak verstermését a Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (1959), Földközelben (1965), Laterna magica (1967) című kötetekben olvashatjuk. Igazi summázatát, a költői fejlődés színvonalát, érettségi fokát első válogatott kötetében, a Galambok szállnak feketében (1969) címűben mérhetjük le hitelt érdemlően. A hetvenes években induló második fejlődési szakasz vége, eredményeinek kicsúcsosodása, újabb szakaszba való átváltása bizonytalan. Tetszetős lenne az 1981-ben megjelenő, reprezentatív válogatással, Ozsvald talán legnagyobb könyvsikerével, az Oszlop fő (1981) című kötetével zárni a hetvenes évekre kiterjedő, két jelentős kötettel fémjelzett (Szekerek balladája, 1971, Vadvizek, 1978) időszakot. Műhelygyakorlatában, művészi tájékozódásában azonban szinte semmi sem indokolja a korszakhatárt. Az elmélyülés, a meditációs hajlam, a filozófia iránti vonzalom fokozódása, az élettapasztalatok törvényszerű sokasodása nem elég nyomaték újabb fejlődési szakasz indulásához. Úgy tűnik, hogy a nyolcvanas évek egy, a napjainkig terjedő periódust indítottak el, amely kevés kitapintható változást hozott a fiziológiai öregedés kivédhetetlen következményein és az egyre durvuló világ hatásán kívül. A hetvenes évek fordulóján kibontakozó szemléleti-hangvételi módosulás azonban mindenképpen új periódust jelez. Ezekben az években Ozsvald költői megnyilatkozásai megritkulnak, lírája áthangolódik. A költői-művészi szemléletének korábbi biztonsága megrendül, a derűs-borongós kiegyensúlyozottságot a vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillikus-elégikus emlékversek víziókká sötétülnek (Fragmentum, Gyermekkori víziók, Hajnalban), az életképek, elégiák, lírai jellegű dalok helyett mindgyakrabban megrendültséget, nyugtalan félelmet, fáradt lemondást sugáró versei születnek (A nagy sási kígyó, Évgyűrűk, Egyedül, Gyermekhangra). Talán túlságosan, az indokoltnál fokozottabban vált rezignálttá a költő hangvétele ezekben az években, túlságosan sok a sötét szín, a beletörődés a megváltozhatatlanba, a kedvét szegő magatartás (Cédruszfa álmaim, Tűzőrző, Don Quijote malmai stb.). A lehangolódás, a kedélyállapot depressziós változásait, s annak káros, a költői életmű építését romboló hatását, lényegében az emberi gyengeség megnyilvánulását a költő maga is érzi, mert a Példa című versében így biztatja önmagát: Lehajtott fejjel — csak a koporsó előtt Az arcod fiú, az arcod mutasd a néma csillagoknak. Mindenesetre a hetvenes években született verseinek domináns jellemzője
