Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Szeberényi Zoltán: A költői szó varázsa
A hetvenéves Ozsvald Árpád köszöntése az őszies tónus, a sötétebb világlátás, egyre gyakoribbak a múlandóság komor sejtelmei. Mindez szubjektív és objektív okoknak: az évek sokasodásának, a megrokkanó egészségnek, az agonizáló szocialista rendszer értelmetlen rendelkezései, a világ minden tájáról érkező baljós hírek vételének csakúgy következménye, mint a megfáradó ihletnek és alkotói türelemnek. Ha a hetvenes éveket külön alkotói korszaknak vesszük, a záró mozzanata mindenképpen az Oszlop fő (1981) című válogatott kötet lehet. Ez a válogatás, amely a szokástól eltérően, nem az életmű kibontakozásának kronológiai fonalán, hanem tematikai-hangulati csoportosításban rendezi a verseket. Ezzel lemond ugyan a költői fejlődés részleteinek, szakaszosságának hangsúlyozásáról, de egyetlen, plasztikus, áttekinthető tömbbé formálja Ozsvald költészetét, annak lényegi jellemzőit, valós értékeit. A köteteim telitalálat, versanyaga valóban oszlopfőként díszük az életművön. A kötet tartalmazza mindazt, amit ez a költő teremtett, amivel hozzájárult a szlovákiai magyar kultúra értékeihez. A rendszerváltás nem hozott lényegbevágó változást Ozsvald költészetében. Az Oszlopfőt követő, még a szocialista érában megjelent kötetével — Valahol otthon (1985) — a költő elérkezett lehetőségei csúcsához. Már ebben a kötetben kialakultak a lírai karakter és versbeszéd végérvényes körvonalai, jellemző alapvonásai. A költő megtalálta azt a hangfekvést, mely ezt követően már nem változik, állandósult a versek dikciója, következetesen igazodik a gondolatritmushoz. Kialakult az a témakör, melyben otthonosan mozog, amely rugalmasan igazodik a korihlet, a kiküzdött értékpozíció követelményeihez, ahol az értékhangsúlynak, az értékelő magatartásnak megfelelően változhat a költői frazeológia. A Nincsenek szemtanúk (1992) és a Mindenre emlékezni kell (1996) versanyagának hangvétele, a kötetekből sugárzó életérzés, az általuk befogott és reflektált problémakör alig tér el a Valahol otthon címűben már prezentálttól. A harmadik pályaszakasz valóban a „megállapodottság” időszaka, s már aligha szolgál meglepetésekkel. Legfeljebb arra figyelhetünk föl, hogy az időnként felbukkanó „modernizálódó” törekvéseiben helyenként követni látszik a divatot, amely a versek nyelvének, költői eszközeinek „lefelé stilizálásában” és fokozott „intellektualizálásában” véli megtestesülni a korszerűség ismérveit. Mindenképpen tovább mélyül a költőben a válságtudat, a kudarcélmény, az elkésettség és sikertelenség hangulata, az idő múlásának és romboló hatásának érzékelése. Betegségek gyötrik (Kózhári feliratok, Kinek üzennek még?). Költészetének uralkodó hangja a be nem teljesülés, a kínzó magány, az elidegenedés, az öregedés, az elmúlás rémének, a „Nagy sási kígyó” közeledésének visszhangja. Nem véletlenül kapta címül utolsó válogatott kötete, az egész költői életmű mérlege A nagy sási kígyót (2000), amely nemcsak a költő gerincét merevíti kősziklává, de mindannyiunkra álnokul leselkedik. Fejezzük be szemlénket a költő szavaival, amelyek rezignáltságában is megmaradt hitét bizonyítják: „A költő általában pesszimista. A legtöbbször azért ír verseket, hogy a körülötte levő világ sérelmeit, visszásságait kiöntse magából. Amikor ez megtörtént, megnyugszik, és újra hisz abban, hogy az ember természete megváltoztatható. A jó győz a rossz felett, mint a mesében. Hogy mit hoz a
