Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Szeberényi Zoltán: A költői szó varázsa

A hetvenéves Ozsvald Árpád köszöntése

telész poétikai iskolájának legfőbb tanulságait, miszerint nincs szép és értékes, az utókor számára megőrzésre érdemes vers a fülnek szóló (hangzat, zeneiség, ritmus, dinamizmus stb.), a szemnek szóló (látomás, kép, szimbólum, metafora stb.) és az értelemnek szóló elemek (gondolat, világkép, eszme, valóságszemlélet, állásfoglalás stb.) nélkül. Meghitt, gazdag érzelmi és gondolati telítettségű, gyengéden és bizalmasan humanizáló, bár kissé monodikus, szinte néhány motívum köré felrajzolható lírát művel, az önelemzés és létértelmezés szemérmes, de őszinte változatait, mellőzve a modernnek hitt erőltetett önfeltárás lemeztelenítő szélsőségeit.

A harmadvirágzás első költői kirajzása, az ún. „alapozó nemzedék" legfiatalabb tagjaként indult. Első verseit az Új Szó közölte 1951-ben. Pályakezdése így a sematizmus korának lég nyomasztóbb éveire esett, a hurráoptimizmus, a lakkozás, a minden megnyilvánulást átitató kincstári lelkesedés, a stíldemokratizmus, a közéleti elkötelezettség stb. korszakára. Olvasottsága, poétikai képzettsége, korán nyiladozó művészi ízlése azonban megóvta őt a korabeli kultúrpolitikai elvárások legveszélyesebb csapdáitól. Nem kényszerült a közéleti felbuzdulás évei múltán önmagával meghasonultan hosszú évekre elnémulni, mint némely pályatársa. Tény azonban, hogy ő sem függetlenítet- hette magát teljesen a korszellemtől, a mindent a csodálatos és felemelő jelen, a sötét múlt és a fényes jövő perspektívájában látás, a mindenkihez érthetően szólás, az egyszerűségre törekvés stb. követelményétől. Akkoriban — valami íratlan törvény alapján — minden költő kötelességének tartotta megalkotni a maga harcos ars poeticáját. Ozsvald sem lehetett kivétel, de az ő művészi hitvallásában inkább a szépség, a szépség terjesztésének igénye dominál, mint a harsány osztályharcos fogadkozás:

Szépet írni — ez is művészet —,

de úgy, hogy mindenki megértse.

Tanítani még szebbre a népet,

az legyen előtted a mérce.

A fiatal költő hamar túltette magát a pályakezdés nehézségein. Fejlődésének első szakasza az 1954—1969 közötti évekre esik. Ez a pályaszakasz, kisebb-na- gyobb ingadozásoktól eltekintve, meglepően kiegyensúlyozott, szinte araszoló biztonságú érlelődést, egyenletesen felívelő lírai teljesítményt mutat. A hasonló vershelyzetek, érzéstömbök, formai megoldások ismétlődésébe a derűs és borús hangulatok, a vidám és sötét színek váltakozása viszi a legtöbb változatosságot. Költői ihletének legfőbb forrása ebben az időszakban az emlékezés és a meditáció. A gyermekkor idejére, az elhagyott és ritkán látogatott szülőföld tájaira, az egykori falu embereire, a háborús eseményekre való visszatekintés jellemzi költészetét. A szegénysors emlékképeinek lírai felidézése visszafogott, bensőséges vallomásokban, gyöngédséggel, tűnődve, egyszerű eszközökkel, a közvetlenség formáiban. Legjobb verseinek jellemző tónusa a halk megrendültség, a csendes tűnődés a világ dolgai felett, szomorkás meditáció a múló idő kérlelhetetlenségén. Mégsem múltközpontú, magánjellegű líra ez, erős szálakkal kötődik nemzetiségi létünk mindennapjaihoz csakúgy, mint az emberiség legégetőbb gondjaihoz. Méltó helyet kapnak benne a lírai hős jelenbeli élményei-gondjai. A faluról városba szakadt értelmiségi reflexiói