Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)

Henrik király nyughatatlan éjszakái

játékszenvedélyévé vált, Henrik meg a legcsekélyebb vonakodást sem mutatta, kedvérevalónak tetszett ez a foglalatosság, ő aztán megértette a játékszenvedélyt!, akárha Ovidius útmutatása igazolódnék: „est Deus in nobis agitante calescimus illa”— ugyanis az Isten valóban bennünk van, az ő ereje hevíti vérünket, de hát ez inkább a költő pogány istene, semmint akár a katolikusok, akár a hugenották szigorúbb mennyei atyja, legkevésbé a sótlan Kálviné — a királyság ügye azonban a Montmartre-on sem jutott előbbre, Rosny ágyúi sem hozták meg a várt eredményeket, legföllebb Rosnyt lelkesítették a tökéletesítéshez, Henrik azonban egyre fásultabbá, fádabbá vált, ő azért minden körülmények között sejdített célokat maga előtt, nem lett volna ínyére a végtelenségig itt rostokolni, holott a közelgő tél sem volt semmivel ígéretesebb, ráadásul fülébe jutottak Erzsébet királynő korholásai Angliából, mintha az a vörös fehérnép onnét alaposabban át tudná látni az ő helyzetét; több kérlelhetetlenséget, szigorúságot követelt szövetségesétől, gyönge kézzel

— úgymond — ellenfeleinket erősítjük, és mikor idáig jutott, Henrik lelki szemei előtt megjelent az a mozdíthatatlan hájtömeg, ami Mayenne volt, a Szent Lőrinc rácsai közt elevenen rothadozó Fülöp, akit bigottsága sem óvott meg a vérbajtól, a félig béna, aszott stratéga, Farnese, akinek ő még tartozik egy jelenéssel, látva maga előtt őket, nyerítve fölnevetett hírhedett nevetésével (mondtuk, mondjuk, mondani fogjuk: igenis röhögés az!), ám ez sem volt elegendő, hogy teljesen megszabaduljon a nyomasztástól, de arra már ráébredt, elvágyódik innét, el a rajongó karok, a bájos hasikák közül — talán csak hogy vadásszék egyet kedvére, hiszen milyen régen nem hódolt ennek a szenvedélyének sem, talán hogy esztelen vágtákkal száguldozza be Picardiát, vajon milyen rendet tartanak széttelepített csapatai, készek-e a lehető -leggyorsabb mozgósításra, ha arra kerülne sor, még inkább azonban, hogy jobban, kihívóbban tegye ki magát a sorsnak, amely — úgy látszik — beleunt a vele való foglalatosságba, egyelőre nem tartogat újabb ősz szálakat szakálla számára, látta, minden reggel hallotta is, a varjak mind közelebb merészkednek, ott köröznek a zárda fölött, a közeli fákra telepednek, és alig-alig hajlandók szárnyat emelinteni is, ha maguk alatt emberi mozgást észlelnek... el vannak kényeztetve, bár valahonnét gyanítják, hogy az éhező Párizs számukra nem ajánlott város, hiszen ott már sokkal hitványabb falatokkal beérik, itt azonban még bármi akadhat... ahogyan, lám, akadt is:

szende sorellák egy időre megváltva szodomita szenvedélyeiktől némi túlzással (némi finomkodással?)

a huzatos kerengőben katonák kockáznak, pipáznak, ha némelyiknek módjában áll, és káromkodnak, folyvást káromkodnak, erről lehet fölismerni, hogy katolikusok

a hugenották csak magukban

nyughatatlan vére lehet vezérüknek, gondolják mostani fölkerekedési szándékát észlelve, és valóban értetlenkedve hallgattuk a parancsokat, annyira hozzászoktunk itt a kényelemhez vagy valami olyasféléhez, megbarátkoztunk a látvánnyal, a hangokkal, a szagokkal, belerázódtunk a kockázatmentes mondatokba, hogy kerüljük a lehetséges súrlódásokat, kicsit meg is tisztálkod-