Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Fábián László tünk, már amennyire lehetett, ennyi is jólesett, hiszen szűkölködtünk benne, étek ugyancsak került, bor nemkülönben: a klastrom pincéje egyelőre még bírta, hát vonakodtunk Henrik szavára ügyelni, morgolódtunk, tehetetlenked- tünk, késedelmeskedtünk, gyanakodtunk, olyasmi hajtja őt, ami előlünk rejtve van, mégis, nehezünkre esett a búcsú, rémisztett a kilátástalanság, ugyan hol jutunk ismét ilyen módba? Henrik Marié fülébe sugdosott, Marié Henrikébe, mindkettejüknek könnyes volt a szeme, Marie-é azonban a könnyön át is nevetős, míg a királyéban ott bokrosodott hűséges keserűsége, Marié azt suttogta, visszavárja, Henrik, hogy még ma este, mindenesetre egyik sem hangzott túlságosan komolyan, de lehetett-e egyáltalán bármi ebben a világban, ami komolynak tetszhetett? yeux glauques — ezúttal mintha hidegebben villantak volna, mint a találkozáskor; de legalább villantak, és ahogy a találkozás is, a búcsú hasonlóképpen eszébe juttatta Henriknek Corisande-ot, akinek igencsak rendszertelenül írogatott mostanában, és szentül megfogadta, beszámol neki részletesebben, ha nem is unokahúgáról, egyebekről azonban igen, ugyanakkor lehangoltan tapasztalta, a teste nem vágyakozik a távol lévő asszony iránt, alábbhagyott a varázs, amely hosszú éveken át, nehéz fordulatok, aggasztó veszélyhelyzetek idején láncolta hozzá, megszépült emlékké kristályosodott, és nem akart arra gondolni, hogy az évek tették vele, hiszen La Roche-Guyont sem az évei riasztották; Henrik a meghasonlás felé tartott, ő ugyanis a cselekvései által létezett igazán, most pedig a cselekvés lehetőségét vették el tőle: talán valóban szerencsecsillaga hanyatlott alá, talán tényleg az égi, az isteni kegyelem vonta meg magát tőle, esélytelenebbnek érezte ügyét, mint valaha, csak hát veszteni meg végképp nem tudott, nem léphetett mást, űzte tovább rémképeit, hajszolta tovább ábrándjait, ha már egyszer eddig eljutott, ám ha valaki megkérdi tőle, mi ez az eddig, bajba kerül a válasszal — netán Chartres, esetleg Louviers? a hezitálás nem éppen a leghasznosabb hadvezéri erény, de mégiscsak legalább a gondolkodás, a tervezgetés, a latolgatás egyik formája — tisztességgel kivárta, míg utolsó embere is elhagyja a kolostor területét, sőt, körbe is járt, nehogy megbotránkoztató rendetlenség maradjon utánuk, a fejedelemasszony pedig ezen a szemlén is kitartott mellette, szeme a foltra tapadt a királyi zeke könyökén, amely tőle eredt, ő volt a tervezője, kivitelezője egy személyben ennek az emlékjelnek, amely majd biztosan eszébe juttatja a feledékeny nagyúrnak — ma estig azonban csak kitart az emlékezete a sóhaj egészen mélyről szakadt föl az apátnő keblében, mondhatni — némi pimaszsággal — éppenséggel abból a mélységből, ahonnét leginkább várható volt, azonban többnek tetszett egyszerű testi vágyakozásnál, veszteséget panaszolt, parányi beletörődést sugallt, azután hetyke fővetés követte, sürgető tenyércsapkodás, hogy a nővéreket magához hívja, kiadja a föladatukat: még emlékét is eltörölni ezeknek a zsúfolt napoknak... Henrik, a büszke, kedélyes Henrik kullogott csapata után, akárha vereség után vonulna vissza, eszébe sem jutottak vágtái, a hajszolt lovak, a sivár téli tájat szemlélte, a maga lelkének sivárságát látta benne:
