Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Fábián László megkörnyékezésétől, azonban föltétlenül ott kell lennie, ahol elszabadulhat a hangulat, mivel ura ott nyomban elcsábul másik szenvedélyének, a kockának, neki pedig finanszíroznia kell a veszteségeit, tehát jobb azokat megelőzni, Henrik a kockában sem ismer mértéket: képtelen abbahagyni, akármennyire látnia kell is, hogy a szerencse elpártol tőle, erszénye pedig sovány, mondhatni: üres, olyankor könyörgőre fogja mindenható barátjánál, aki a legcsekélyebb aprópénzt is az ágyúkba ölné, ma reggel többször is belőtt a városba, senki sem tudja, milyen eredménnyel; nos, az apácák kevésbé merész csoportja lassacskán kezdett elszivárogni a bűntanyává züllött kolostorból, inkább választotta a kétes kimenetelű menekvést, hogy a polgárháborús vidékeken átjuthat családjához, amíg az élet vissza nem tér a normális kerékvágásba, ez a „bűzhödt kecskebak” el nem takarodik a színről, amint Párizsban nevezték, ám kétségkívül ők voltak kevesebben, a többségnek éppen hogy az apátnő választása tetszett, titokban egy-kettő ugyancsak próbálja magát a királyi felséget is, aminek fejében néhány orrcibálás járt neki Marie-tól, jobban a tréfa, semmint a féltékenység jelzésére, és Henrik orrának mit sem ártott — naz de cabre a kosorr olykor nekivörösödött, ha a bor több volt a kelleténél, vagy éppen a cibálás tartott tovább Rosny néha megpróbálkozott ellenőrizhető medrek közé szorítani a történéseket, nem mindig sikerült neki, főleg amiatt nem, mert a király minden szemrehányás elől Luther szavaival próbált kitérni, amelyeket gajdoló protestáns német zsoldosoktól tanult el: Wer nicht liebt Wein, Weib und Gesang, Dér bleibt ein Narr sein Leben láng. Rosny ugyan gyanakodott volna, hátha nem is Márton testvér az igazi forrás, de sem ideje, sem ereje, módja nem volt a cáfolatra, így csak legyingetett, homlokát ráncolta vagy sértődötten elnémult — példáját is adva nyomban annak a bolondnak, aki a fölsorolt javaktól óvakodik, és a legborzongatóbb az volt, hogy sokszor Marié is fennhangon szavalta lovagjával az eretnek szavakat, mintegy kanonizálva azokat valami messziről homályló új szertartásrendbe, amilyen nem lesz soha, és hát ne is legyen (Krisztus anyja ellen való vétek lenne), nem mintha ez a „bűzhödt kecskebak” annyira ellenezné — de a kecskebak is értette a hála kinyilvánításának módját, értette az ökumenikus viszonosságot, amikor ő meg éjszakánként latinul sugdosta kedvese fülébe: simogatván testének legszebb, egyúttal legszentebb, azaz: megszentelt dombjait: venter venustus, cunni cultrix — mert hiszen minden szép és minden jó az Úrtól való, még a szerelemben olyannyira járatos bájos hasika is! Henrik valóban tudott örülni ezeknek az adományoknak, és mióta ilyen irgalmatlanul szegény volt, alaposan rászorult az adományokra, egy ideje már nem is igazán bízott benne, hogy valaha is kikeveredhet nyomorúságos állapotából, most azonban megújult, fölfrissült, erőre és kedvre kapott, a mélabú nem férkőzött hozzá, önfeledten hagyta, hogy a zárda úrnője kényére-kedvére matasson gatyapőce körül, ami — úgy tetszik — mihamar
