Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)
Fábián László gyanakodott, Corisande-tól származhatnak az ifjú kolostori úrnő értesülései, részben tehát hitelesek, ámbár — és a nagy vadászkopó rögtön szimatot fogott — alkalmasint nem lesznek éppen kárára, hiszen túlságosan fiatal és túlságosan szép is a fejedelemasszony, halvány arcszíne szőke fürtöket sejtet, a szeme, nos, a szeme pontosan az, amire nyomban ismerős fogalommal reagálunk: yeux glauques (ne vágd rá mindjárt: savószemű, ilyesmiért Fíenrik haragvó tud lenni, már a gondolatra összevonta szemöldökét), azzal a borzongató, boszorkányt sejtető zöldeskék bagolycsillanással, amitől... amitől ugyanúgy, mint minden mástól, egyéb szemektől, egyéb színektől, egyéb csillanásoktól, egyelőre azonban még korai jóslatokba bocsátkozni — Henrik nem bocsátkozott jóslatokba, a fejedelemasszony sem, éjjel azonban, amikor minden elcsöndesült, csak az őrök strázsáltak kinn a falak előtt, bebocsátotta apátnői cellájába a világi fejedelmet, ahová az szenvedélyesen be is bocsátkozott, az Úr jegyese pedig fehér kámzsáját teljességgel lebocsátotta finom vállairól, hogy készségesen behódolhasson a lopakodó hatalmasságnak, aki mégsem jött egészen készületlenül, hanem harcoshoz illő módon — telő rigido — merev dárdával érkezett, amit a korántsem egészen tapasztalatlan nővérke igencsak hamar észrevett, és nemhogy elborzadt volna tőle, de igazi szívbéli örömmel fogadta, egyúttal ügyes kézzel is, hogy jelezze, kétségtelenné tegye: saját területen övé az irányítás — volt-e Henriknek esélye másra, mint hogy meghódoljon? kivált, ha egyszer meg is akart hódolni? (olyannyira meg kellett hódolnia, hogy tűrnie kellett, hadd kerekedjék fölébe ez a tűzforró krisztusi menyasszony, úgy lovagoljon rajta, mintha világéletében ezt tette volna, fickándozva, a lehető legjobb helyzetekkel próbálkozva; mindez Henriknek egyáltalán nem volt ellenére, nem érezte magát megalázva, éppenséggel azt érezte: kiszolgálják, méghozzá a kedvére, gusztusára szolgálják ki) Corisande-ra gondolt; íme, ekkora távolságra tőle (jaj, már lélekben is!) szerető gondoskodását élvezheti, és csakugyan élvezi, noha az sem baj, ha Corisande soha nem fogja megtudni, és talán nem is tudta meg soha; a fűtetlen, zord kolostori cellában kifejezetten kellemesen melegítette ez a fiatal test, boldogan érzékelte, maga is átmelegszik tőle, nem mint szegény Dávid király, akit öregségében már semmi, még az ifjú súnemi lány teste sem volt képes fölmelegíteni, annyira készülődött már a földbe, és Henrik megint megvidámo- dott, mert elkerülhette kedélye megbicsaklását, hallgatta az elcsábított menyasszony puha szuszogását, jobb kezének mutatóujját a biztonság kedvéért óvatosan beledugta az éppen csak elhagyott járatba, hogy az alvónak esetleg szebb álma lehessen, maga is elszenderedett, már csak arra ébredt föl, hogy a kertből erős madárcsivitelés hallatszik, a keskeny ablakon lágy derengés szivárgott a még szürkeségben leiedző cellába, sajnálta ágyastársát megébreszteni, ezért fölöttébb óvatosan próbált kicsusszanni mellőle, de amikor ujját is ki akarta szabadítani, határozott szorítás tartotta vissza (szent ég!, diót lehetne törni vele), elhalasztotta hát menekülési szándékát, és királyi kegyként engedett a követelésnek — hja! az alattvalók!
