Irodalmi Szemle, 2002

2002/8 - Fábián László: Henrik király nyughatatlan éjszakái (elbeszélés)

hűvösek ezek a Szajna közeli hajnalok, kivált hűvösek a forró, szerelmes testekhez képest, ahhoz azonban korántsem eléggé, hogy a strázsákat ébren tartsák, Henrik éppen arra figyelt föl, hogy az ablakon át behallatszik az egyik őr fölröfögő horkolása, és kezdi kissé bizarrabb színbe öltöztetni a megnyúlt pásztorórát; noha nem bosszantotta ez a stílustalanság, inkább szórakoztatta, mégis, jeladásnak tekinthette a szabadulásra, már óvakodnia sem volt szükséges, hogy hálótársa álmát megvigyázza, sőt, ahogy kászálódott ki az ágyból (ágy?, a fenéket ágy, ócska priccs ez is, noha mégsem szénaboglya!), kipattant mögüle, szemérmetlenül szélesre tárta az ablaktáblákat, szinte bezuhant a reggel, állt meztelenül ebben a fényrohamban, még pördült is egyet, hogy a felség alaposabban szemügyre vehesse üde glóriáját, valamint azt, miben volt része (és hát egy része valóban benne volt) az éjszaka, kerekded melle meg sem rezdült a pördüléstől, a hűvös levegő pedig megmerevítette bimbóit, Henriknek elakadt a lélegzete, matató keze megállt gatyapőcén, amelyben e pillanatban fölséges fegyverét óhajtotta minél kényelmesebben elhelyezni, nem nagy sikerrel, hiszen már a látványtól is... és még kevésbé, amikor amaz készségesen segítségére sietett, hogy maga tegyen rendet az ügyetlen ruhadarabban, hát csoda-é?

Marié minden egyes ruhadarabot szívélyesen segítgetett lovagjára, közben azonban fejcsóválva ellenőrizte őket, álmélkodott a foszladozó harisnyákon, a szitává vékonyuk ingen, amikor pedig a zeke kikopott könyökét is észrevette, nyomban tű és cérna után kezdett kutatni, szinte oda sem figyelt, miként burkolja be áthűlt testét a király a kámzsájával, az ablakhoz kuporodott, alkalmi foltot passzítgatott, gyors, szakszerűnek tetsző mozdulatokkal öltögette, amikor elkészült, úgyszólván büszkén, dicsekedve mutatta az eredményt a nyugodtan várakozó királynak (a pli-repli érett barokkjának első önkéntelen és autonóm megnyilatkozását), maga ráfonódott a király nyakára, nem volt nehéz dolga, hiszen csaknem egyenlő magasságúak voltak, Henrik szorította magához, mint a sajátját, és abban a pillanatban sajátjának érezte (majd meg kell fejni Rosnyt, azt a fukar hugenottát, hiszen valami csekélyke ajándékot csak megérdemel a kolostor fejedelemasszonya, ha már készségesen királya rendelkezésére állt ínséges időkben, valójában pedig nem lehetett pontosan tudni, Henrik önnön ínségéről nyilatkoznék-e, vagy valóban az ostrom egész sanyarú helyzetét sodorja mondókája lehetséges vezérfonalává, leginkább: így is, úgy is), nem, csak nem elszakadni, rugalmasan sem! egyiküknek sincs hozzá kellő ereje, holott az apátnő — félszegen, milyen különös, hogy elbizonytalanodott! — némi szerény reggelit kínál, mentegetőzik a szűkössége miatt, de hát itt legalább valami van, nem úgy, mint a falakon belül, int fejével a főváros felé, Henrik elkomorul, szemében megcsillannak azok a gyanús fénylések, elhárítja, hogy helyébe hozzák a reggelit, szeretne embereivel együtt bekapni néhány falatot, neki megteszi a sajt fokhagymás kenyérrel, pohárnyi borral; igen, a fokhagyma, húzza el a száját Marié, a legendás illat, amely igencsak „előreszellőzteti” a béarni hírét, Istenem, az éjjel nem is éreztem rajta!, és nem tudja, hogy csupán amiatt, mivel már vagy két napja a király sem evett, nem jutott hozzá, csupán némi száraz kenyérhéjhoz, a fosztogatást tiltotta, pénze

I lenrik király nyughatatlan éjszakái