Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai

IÁI I ÓZÓ

Európában Alapítvány ügyvezető titkárnője, Szilágyi Istvánt, az írót keresi, napok óta próbál a nyomomra bukkanni, végre sikerült, az ő alapítványuk hozta létre? felügyeli? a Magyar Irodalmi Díjat, örvendetes hírt közöl, idén a díj zsűrije ezt, megosztva, a Hollóidőnek és Bodor Ádám A börtön szaga című könyvének ítélte oda.

Közben nekem valami bekattant a „megosztva” szóra.

Valahogy kidurrantotta bennem az egót, ami nagyon ritkán fordult elő az életem során. Ilyenkor egy másodperc alatt száz méter film szalad le az ember agyában. Láttam magam a kegyosztás színhelyén, kelletlenül állok oda a mikrofonhoz, rossz szájízzel szólalok meg, közben mosolyogni kell, ez meg kényszeredettre sikerül, és hálásan köszönetét kell mondani, okos urak tapsikolnak, mint a jázminok, tévések tolatnak rám, hogy igen, csak három mondatot... Hát kell ez nekem, ha kedvem ellenére való?

Hogy időt nyerjek, megkérdeztem, hogyan akadt a nyomomra. Azt mondja, mikor akárhányadszorra fölhívott a kolozsvári címünkön, egyszer fölvette valaki a telefont, és tört magyarsággal megadta ezt a számot, Ő a román szomszéd, akinél ott szoktuk hagyni a lakás kulcsát, ha elutazunk, hogy megöntözze a szobanövényeket.

A kedves hang közben már tért volna rá a technikai részietekre, hogy mikor és hol lesz a díjátadás, van-e hol megszállnom, és így tovább, mire csak közbeszóltam, álljunk meg egy pillanatra, merthogy én ugye megosztva nem fogadom el. Miért? No, erre mit mondjak? Valamit, amit én is valós oknak érezzek, és ő is elhiggye. Vagy legalábbis belenyugodjon. A további miértjeire az eddigi díjaimat emlegettem, a Kossuth-díjat, és hogy azok után ebben a leosztásban köszönöm... Kértem, ne okozzon ez gondot neki, közben eszembe jutottak híres díjvisszautasítások, ezekből is fölsoroltam párat.

Túl egy tömbből valónak éreztem én ezt a könyvet, még ha amúgy bozót lepi is. Hogy aztán kinek jó, kinek csapnivaló: ítélje meg, aki úgy hiszi, ez a dolga. De úgy gondoltam, még a Magyar Irodalmi Díjjal se fűrészeljük el. Netán regényem hőse, Fortuna úr köszönt vagy inkább mordult vissza abból a másik időből? Az ő rátartisága működött volna az én döntésem mögött? Az a hajdani kardos kevélység, amit Bornemisza prédikátor urunk annyit ostorozott a Hollóidő idején? Közben magamban hiába keresem az ő zord önérzetét. Ám ha őbenne ott van, honnan?

Evődős kedvemben, ha a céhről szó esik, azt szoktam mondani: az írókat nem az önismereti zavaraikért becsülik, pláne nem az önértékelési zavaraikért... Ezt persze mindig a pályatársaimra értem.

Miközben alighanem magam sem vagyok kivétel.

Büky Dorottya, mielőtt elköszöntünk volna, megkérdezte: mondja, kedves Szilágyi István, ha magát egy jeles férfiú, pályatárs, személyiség fölhívná — nem esküszöm meg, hogy pontosan melyik szót használta, de majdhogy meg nem adta a mellbőségét is —, szóval ha fölhívná, ő nem tudná jobb belátásra bírni a díj elfogadása tekintetében? Nem szó szerint idézem, de ez volt a lényege.

Erre én azt mondtam: körülbelül értem, mire gondol, nem, ne fáradjunk vele; mert én ezen az elhatározásomon nem változtatok. Ennyiben maradtunk. Ez lehát kedden délután volt. Hogy a díj fővédnöke rá egy hétre azt nyilatkozza,