Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
TALLÓZÓ ő tova pénteken a Népszabadságból értesült arról, hogy én visszautasítottam a megosztott díjat! Na ne. Holott miután Büky Dorottyával befejeztük, egy órára rá fölhívtam a kuratórium egyik tagját, ki jó barátom, gondoltam, jobb, ha tőlem tudja, hogy áll a bál. S már tudta. Nahát. Akkor én úgy hittem, ezzel lefutottam a magam nehezebbik körét. Hátravolt még a család. Este búcsúvacsora. Miután asztalhoz ültünk, elmondom, mi volt, erre csend. A gyerekeink köszönik szépen, megvannak, keményen dolgoznak a jobb megélhetésért nagyjából pályájuk elején. Egyszóval ismeritek apátokat... Hajaj, de mennyire... Személyes dolgaimban egymagam döntök, nemegyszer számukra kiszámíthatatlanul, olykor önkényesen. Kurva dolog ez, mert közben szeretem magam mögött tudni őket. Az ember gyarló, akkor is, ha egyébként páter familias. A feleségem szólalt meg elsőnek: édesapa jól határozott, tudjátok, az a könyv... nem idézem, mert abban a kötelékben Szilágyi-könyvekről nem sok szó esik. A fiam száraz vörösbort hozott, valami franciát, kevés ilyen fölszabadult, vidám esténk telt együtt. Éjszaka a vonaton eszembe jutott két történetecske, velük kapcsolatos. István fiunk nyolcvankettőben volt katona Szamosfalván, Kolozsvár keleti határában. Örvendtünk, hogy ide vonultatták be, gondolván, hétvégeken hazajöhet. A kiképzőtiszttől szombatonként meg is kapogatta a kilépőcédulát, ám azt a kapunál örökké eltépték, miután valami helytelenkedők listáján mindig ott szerepelt. Mi jártunk ki hozzá vasárnaponként. Aztán az is kiderült: ha a gyakorlótér felé menet a zászlóalj politikai tisztje meglátta a szakaszt, ifjabb Szilágyit maga elé parancsolta, feküdj és kússz, vagyis rendszeresen felnyalatta a jeges tócsákat vele. Hát ez mi az istenlova? A katonatársak sem értették. Aztán valamelyiktől hallotta, hogy Sziszi, ez az apád miatt van. Ezt a téglájuktól tudták, egyetemi zászlóaljban alkalmaztak ilyet kis egységeknél is, az meg elszólta magát, amikor a többiek szörnyülködtek, miféle apja lehet ennek... Vasárnap visszük a fiúnak az elemózsiát, s hát mondja, de inkább aggódva: mi van körülötted, öreg? Sorra vesszük, mi lehet, hát persze. Beintettem, amikor ősz elején az éppen esedékes hódolat-fóliánst kezdték szerkeszteni a pártfőtitkár akárhányadik születésnapjára, s abba tőlem is szöveget követeltek. Erre a srác: akkor rendben, nehogy miattam meggondold magad, kibírom guggolva is. A másik történet a lányommal kapcsolatos, miután ötödik éve húzódott a magyarországi állampolgárságuk ügye, s már megszületett a kislányuk is, akit szatyorban vittek bevándoroltatni egyhetesen. Mondom, nem kéne szólnom érdeketekben valakinek? Nehogy. Ha közbenjársz, örök harag, édesapa. Majd csak megadják előbb-utóbb. Na, ha ezek ilyenek, én miért fogadjam el a szatócs módit, ha kedvem ellenére való? Szerdán délben érkeztünk Budapestre, fölhívom Lászlóffy Aladárt, tudván, hogy itt van, akarom mondani neki a díjügyet, már tudta. Késő délután jelentkezett Antall Pista, magnóra mondtam azt a szöveget, ami a Rádió Irodalmi Újságjában szombaton délután három óra négy perckor elhangzott. Csütörtökön délután aztán felhívott a Népszabadságtól Jávorszky Béla Szilárd, hogy mondjam el neki is, amit szükségesnek tartok a díj el nem
