Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Szilágyi István: A Hollóidő viszontagságai
TALLÓZÓ vagyok. Néha úgy érzem, ezer esztendőre visszamenőleg ki van fizetve az adóm, hadi jóvátétel, minden. Ezzel csak azt akarom mondani, mára mit sem számít, hogy kimázsálnak-é, vagy sem, nekem díjakat. Ha sokáig élek, biztos még ki fognak. Hanem ez a mostani eset! Ha a Hollóidő ez utóbbi mérlegelésnél szóba se kerül, az égvilágon semmi gond. Persze megközelítőleg ismervén az év szépirodalmi termését, rémlett, a Hollóidő is a zsűri asztalán lesz. Öt-hat másik könyv társaságában. Aztán majd ráböknek valamelyikre. Ha erre, jó, ha nem, úgy is. Egyébként az ítészek, kurátorok kiléte tavaly óta nem volt titok. Annak például őszintén tudtam volna örülni, ha Bodor Ádám könyve, A börtön szaga egymaga nyeri el a kegyet. Miután megkaptam tőle, két éjszaka elolvastam. Dokumentumértékén túl különös sorsregény, melyben Ádám minden megélt nyomorúságra hűvös-józan távolságtartással képes visszatekinteni, és valami abszurd, fogcsikorgató derűvel. Sok szegény regényíró megirigyelhetné. Ami zavart, hogy a történet folyását itt-ott megszaggatták a riporter kérdései. Ettől talán eltekinthetett volna, hiszen miután a rádióban elhangzott, kétszer is újragyúrta-fogalmazta a szöveget. No de ez rá tartozik, gondoltam, ahogy kedve tartja, úgy nagylelkűsködjék. Mikor áthozták hozzánk a könyvet, s Ádám dedikálta, szilágysomlyói bort ittunk, de lehet, ők pálinkát is. Hogy a Hollóidő megjelent, azt itt ünnepeltük meg a Könyvhét utolsó estéjén, itt, e körül az asztal körül, ahol most beszélgetünk. Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója volt itt a feleségével, Malackával, Csiki Laci, Ádám, Anikó meg én Morcsányi maga gondozta, szerkesztette a Hollóidői, ő a könyv keresztapja is. Bodor Anikó tervezte hozzá a borítót Újra somlyói bort ittunk, olaszrizlinget meg vörös cuvée-t. Mindezt csak azért emlegetem föl, mert az elmúlt időkben, miután a Magyar Irodalmi Díjat kettőnknek, Bodor Ádámmal megosztva ítélték oda, s én azt nem fogadtam el, többen is azzal állítottak meg nagy fejcsóválva, de hisz úgy tudni, Ádámmal jó barátok voltatok. Mi az, hogy voltunk? Attól még, hogy én úgy gondoltam: ezen a fél-díjkiosztáson jobb nekem kimaradnom a képből, remélem, köztünk mi sem változik. Igaz, valahol közben megjegyezte, hogy az esettel kapcsolatban én nem hívtam föl. Miért? Egyeztetnünk kellett volna? Hiszen érti ő. Ahhoz túl régóta ismerjük egymást — több mint harmincöt esztendeje —, hogy ne értené, melyikünk hogy botlik, ha szorítja a cipő... De ne szaladjunk előre, fő a rendtartás, ha már... Vagyis most innen próbáljunk kronológiát követni. December húszadikán Kolozsvárról felkerekedtünk feleségemmel, hogy másfél napi pesti szusszanás után Hannoverbe utazzunk, ahol majd a família apraja-nagyja, beleértve a család pesti ágát is, együtt karácsonyozik, szilveszterezik. Tehát megint Hannover, ifjabb Szilágyi Istvánék lakása. Eljárt az angyal, elkoccintódott az óév. Úgy gondoltuk, január nyolcadikán késő este fölülünk a bécsi gyorsra, reggel kilenckor Bécsben, majd onnan a belgrádi gyorssal déli egyre Pesten vagyunk. Itt újra másfél nap szusszanás, aztán irány a naptalan Kelet. Az utolsó hannoveri nap, tehát január nyolcadika kedd délutánján, valamikor négy és öt óra között cseng a telefon, a nagyobbik leányka veszi föl, Istvánt keresi egy néni magyarul, mondja elbizonytalanodva, s nyújtja a kagylót nekem. Büky Dorottya mutatkozik be, hogy ő a Magyarország
