Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma egyáltalán nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartama, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.” Ennél pontosabban nem is lehetne elmondani, miről is szól a Táncdal, amely „sültrealista” vonatkozási pontja ellenére a tiszta költői képzelet és motorikus indulat magaslégkörébe röpíti a boldogult Panyigai Sándort, és a „gyalogjáró költészet” (Weöres kifejezése) nyelvére lefordíthatatlan. Weöres Sándor ilyen természetű verseinek a „megfejtése” nem a költészetre vonatkoztatott doktrínákban keresendő, hanem abban az emberben, aki „egész lényével válaszol” az olvasott vagy hallott versre. Különös módon, de én inkább törvényszerűnek mondanám: éppen a költője által „absztrakt-lettrista kísérleteknek” nevezett Weöres-versek megközelítése során válik látványos módon nyilvánvalóvá az elméleti megközelítések csődje. A tudomány egyszerűen nem talál „fogást” ezen a költészeten. Nem utolsósorban azért, amit önjellemzésül vallott, hogy ő azoknak a költőknek a csoportjába tartozik, akik, „mint T. S. Eliot, költészeti doktrína nélkül, legjobb hajlamaikat követik... de semmiféle elrugaszkodó vagy kordában tartó elméleteik nincsenek”. S bármily meghökkentően hangozzék is: Weöres kísérletei az értelmetlen vers műfajában mindenekelőtt — életteljesek. A Táncdalt hallva vagy olvasva fel sem merül bennünk, hogy ezt másként is meg lehetett volna írni. Költői létmódja, az, ahogyan „mondja”, esztétikailag kétségbevonhatatlan, „...elolvasásakor a vers is megtelik jelentéssel; ahogy a felhők, ha nézi őket az ember, megtelik állat- és emberalakokkal, hegységekkel, mindenfélével — írta Rómából, 1948. július 28-án Budapestre, a Baumgarten-díj kurátorának, Basch Lórántnak az ilyen versek általánosan jellemző tulajdonságáról. — Az ilyen vers úgyszólván felszólítja az olvasót, hogy vetítsen bele bármit, amit akar; az ilyen vers jelentését nem önmagában, hanem olvasójában hordja.” Ezen az úton jutott el a Kardos László emlegette „határpontig”: az Egysoros, sőt: az egyszavas versekig, még 1946-ban, A sorsangyalok és a Táncdal után, amikor is a vers csak „hívószava” a tulajdonképpeni versnek, amit az érzékeny olvasó sejt meg önmagában. „Csak bámulok, befelé, önmagamba — írta Csöngéről 1947. június 30-án Fülep Lajosnak —; bámulom azt a nagy, túlvilági lyukat, mely pár évvel ezelőtt még csak kis fényesség volt egy folyosó túlsó végén, most pedig már akkora, mint egy ház. Csupa sugárból készült ház, és nem lakik benne senki-semmi. Azt hiszem, ez az élet végső értelme, hogy az ember ide elérkezzék; de a lírának halála ez a megérkezés, hiszen erről csak úgy szólhatna az ember, ha teljesen üres lapokat tudna írni. — Az egyszavas verstől így jutottam a semennyi szavas vershez. Mostani életem, ez a ragyogó üres bámulás: semennyi szavas költemény. Már látomások, hangok sincsenek benne, csak tagolatlan fényesség; és talán nemsokára ez a fény is eltűnik, hogy a végtelen boldog semmi következzék.” A 20. század költészetének történetében mások is eljutottak erre a határpontra, s ezen a ponton Rilke tizenvalahány, Valéry húsz évre elhallgatott, s az ilyen, hosszabb-rövidebb ideig tartó elnémulásokra jó néhány példát
