Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Domokos Mátyás: Imbolygás WS körül
TALLÓZÓ találni a század magyar költészetében is. Weöres Sándor számára azonban a „semennyi szavas költemények tagolatlan fényessége” a költői kiszabadulást hozta el „a dimenziőtlan Semmiből”, s a pécsi találkozót követő esztendő őszén, 1947. szeptember 3-án kelt levelében a következőképpen számolt be (már Székesfehérvárról, ahol közművelődési előadóként alkalmazták) tulajdon költői megváltódásáról: „írtam arról a Professzor Úrnak, hogy eljutottam valami dimenziőtlan Semmibe; azt hittem, hogy innen tovább felfelé kell jutni, s ehelyett kilátás nyílt lefelé, az élet felé, mint a gleccser tetejéről a völgykatlanba. Megdöbbentő, és éppen teljes valódisága által valószerűtlen, hogy itt megmutatkozik a lenti táj nagy vonalakban, rajta a sors felhőárnyék- mintázata és mögötte a megfoghatatlan dolgok hegytömbjei. Eddigi életemben a legtöbb, hogy ide eljutottam: nem hittem volna, hogy az élet látványa, felülről, ilyen végtelenül szép; itt nem probléma többé, hogy mért kell létezni a sok zűrzavarnak, ha teljes összefogottságában ennyire zavartalan. Innen nézve a legszennyesebb dolgok sem ijesztőek többé, mert nyilvánvaló a hitelességük, a hovatartozásuk. S a legcsodálatosabb, ahogy megéreztem, hogy itt már milyen zavarhatatlanul lehet szeretni mindent, különbség és fokozat nélkül; s hogy ez a szeretet nem »felülről« jön belém, hanem »alulról«: a lenti táj, a rengeteg kis éhes acsarkodó, tele van latens, vak, felszabadítatlan szeretettel. Akik, egyenként, egymást ölik-marják, együttvéve a szeretetnek akkora máglyája, mint a Teremtő maga.” A „tarka egységet” áthevítő szeretet unió mysticájából táplálkozik a Weöres Sándor-i végső realitás. Másképpen mondva: költészetének igazi célja. Vakvéletlen? Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 84.) A Természetmagyarázat és Psziché című, 1952-ben Zürichben megjelent könyv előszavában Carl Gustav Jung, Thomas Mann szerint „Freud okos, de kissé hűtlen tanítványa” a következőket írta a szinkronicitás általa megfigyelt és elemzett jelenségéről: „Mint pszichiáter és pszichoterapeuta gyakran kerültem érintkezésbe a kérdéses jelenségekkel, és megbizonyosodtam róla, milyen sokat jelentenek az ember belső tapaszlatala számára. Bizony, többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről a meggondolatlan gúnyolódástól való félelmünkben nem szoktunk beszélni. És újra meg újra elcsudálkoztam azon, hány embernek voltak ilyenféle tapasztalatai, és milyen gondosan eltitkolták a megmagyarázha tatlant.” De érdemes tovább is idézni Jungot, hogy még világosabban lássuk a ráció fényével megvilágíthatatlant: „újra meg újra olyan összefüggésekre bukkantam, amelyeket már nem tudtam a véletlen-csoportképződéssel vagy -halmozódással megmagyarázni. Tudniillik olyan »koincidenciákról« volt szó, amelyek úgy kapcsolódtak értelemszerűen egymáshoz, hogy véletlen találkozásuk akkora valószínűtlenséget mutatott, amelyet megmérhetetlen nagysággal kellett volna kifejezni.” Őrzök magamban én is hasonló jellegű, megmagyarázhatatlannak tetsző s
