Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - TALLÓZÓ - Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)
TALLÓZÓ megszüntetve megtartani elvét követve tartja fenn szövegei számára a poétikailag korábbi fázisba tartozó megszólalásformákat. Ezáltal lehetne talán- sugallják Tőzsér szövegei - visszacsempészni a metafizikai értékeket posztmodern szövegkörnyezetbe, vagy másképpen megfogalmazva: „Mégis valami mást, és érdekes módon nem is feltétlenül a trendekkel ellentétes dolgot szeretne csinálni: átvinni, átmenteni a költészet hagyományos, önidentikus kérdéseit egy szándéka szerint posztmodern státusú líraszemléletbe, vagyis az azt kérdésessé tévő ítéleteket nem megkerülve beszélni továbbra is életről, halálról, szerelemről és Istenről és emberről.” (Bedecs 2001, 26.) A vallomás egyértelműségét azonban a szerep maszkja mögé rejti a szövegalkotó, amögé rejtőzve próbál vallomást tenni a korról, amelyben nincs otthon. Az otthontalanság, a jelen mint idegen (elviselhetetlen?) állapot végig ott kísért a Tőzsér-versek jelentéstartományaiban. Ezt erősíti még a Finnegan halála szövegeinek halálvágya. A cím által jelzett téma a kötetben olyan vonulattá áll össze, amely homogenizálja azt. A versek zárlataiban a halál megannyi képével szembesülhet az olvasó: a halálra vannak kifuttatva a Finnegan halála versei. Sebastianus halála, Euphorbosz versvégi elcsukló hangja (a kegyelem nem biztos, hogy kijár Euphorbosznak), Zuboly bükkönyivása, V. N. mester testamentuma, a Levél Magyarországra utolsó képe: „szája tátva, belőle/ húscafat: a roncs Európa lóg.” (22.), a Triesztben halálával szembenéző J. J., a kihűlt szó a Kihűl a szó is végén, a Luxemburg-kert utolsó látomása, a Vezér-monológok utolsó strófája: „Cyber-terébe dől az ember,/ kardjukba mesék hősei,/ s végünk. Homo est closura/ mirabilium Dei.” (49.), a Nincs új vetemény utolsó mondata („Nincs hová, végünk.” [50.]), a könyv halálának bejelentése az Ezredvégi sorok a könyvről című opusban vagy a Finnegan halálának Múzeum-képe és folyamatosan halálba tartó szereplői mind ugyanannak a narrációnak a végső esszenciái. A kötet szinte minden verse a halálba tart, s az ontológiai problémákra az élő átminősülését, átminősítését tartja megoldásnak. A szövegek vége egyúttal a lírai alany halálát is bejelenti. Ez az egységes - líra esetében problematikus ezt a szót használni, de úgy érzem, Tőzsér szövegeinél van némi jogosultsága - narráció okozza azt, hogy viszonylag kiszámíthatóak a kötet versei. Ennek a narrációnak szinte tökéletes leképezése, csúnyább szóval képlete maga a köteteim: ahogy a cím, úgy a versek is névvel kezdődnek, valamilyen név a kiindulópontjuk, s ahogy a cím utolsó szava a halál, úgy a kötet versei is a halált tematizálják utolsó soraikban. Cizellált halálvágy uralkodik tehát a szöveg hangsúlyai felett: az elégikus jelentésképzés nyilvánítja ki akaratát (s ez megint csak kanonikus és klasszikus pozíció a magyar költészeti hagyományban — talán az utóbbi egy-két évtizedet leszámítva). Végül klasszikus pozícióba kerül a kötet a nyelv által is, amely jelentéseit hordozza, pontosabban amely lehetőséget ad az olvasónak a jelentésképzésre. A nyelv, amely elválaszthatatlan a jelentéstől, az eddig elmondottak fényében áll elénk: Tőzsér olyan nyelvet működtet, szólaltat meg, amely sokrétűségében és eklekticizmusában is racionális: hiszen képesnek kell lennie ennek a nyelvnek azoknak a bölcseleti problémáknak a közvetítéséhez, amelyekkel minduntalan szembenéz. A kötet olvasása közben ezzel a századok bölcseleti
