Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alföldy Jenő: Rácpácegresi mirákulum (Lázár Ervin: Az asszony)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE együtt — felbukkan lángelmével írt nemzeti himnuszunkban: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában,/ Szertenézett s nem leié / Honját a hazában.” Honom, házam, hazám: ezek is hiányukkal tüntető sorsjelképek a magyar költészetben. Ady is mélyen megélte a maga módján a bujdosósorsot — annak metropoliszi változatát az „embersűrűs vadonban”. Megélte másként József Attila is: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek,/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek." Mint kurucos verseiben Adynál, Nagy Lászlónál megragyog a feltámadt piros csizma. Nevezte magát Nagy László Versben bujdosónak is. Csanádi Imre hazátlannak, „bitang legény”-nek érzi magát szülőföldjétől elszakadóban, s később katonaszökevényként, hadifogolyként nehezedtek csak rá szavai teljes súlyukkal. Erdélyi, kárpátaljai és más, határokon túl működő költőink tematikája, szimbolikája is külön tanulmányt érdemlően példázza e motívumkincs sors diktálta, makacs fennmaradását, nemzeti hagyomány és egyéni stílus egytövűségét. A bőséges kínálatból ezúttal csak Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, a két Lászlóffy, Szőcs Géza, Farkas Árpád, illetve Vári Fábián László nevét említem. Szűkszavú ízelítőmben olyan példákra sem térhettem ki, mint Batsányi, a szabdságharc utáni üldöztetés idején bujdosó Vörösmarty, Arany és Jókai, mint az emigrációt választó Bartók, majd Márai Sándor, Határ Győző s még annyian a 20. században. * * * Furcsa szokás nálunk kétségbe vonni a zárt közösségek létét, illetve azt, hogy ezek valóban értékes hagyományokat őriztek. Mondogatják, hogy csupán a népi írók legendákat burjánoztató, romantikába hajló képzelete színezi vonzóvá a falvak, puszták népét. Mivel e kétely hangoztatói maguk alig ismerik az ilyen közösségeket, honnan is vennék megsemmisítő bizonyítékaikat, ha nem a népi írók műveiből. Igen, tőlük tudható, hogy a zárt „beltenyészet” kitermeli a maga dekadens, extrém figuráit is, a Harpagonra licitáló fösvénység, a családon belüli zsarnokság, a kényszerházasság, a vérfertőzés, az ördöngösség, vajákosság, a bűnözés, a barbár előítéletek és babonák vagy — Sarkadi Imrével mondva — a „tanyasi dúvadak” elrettentő példáit. A népi irodalom atyja, Móricz éppúgy példák sokaságát sorakoztatja fel, mint Kodolányi János vagy a szegények világát derűsebben, de nem kevésbé őszintén bemutató Tersánszky Józsi Jenő epikája, hogy szociográfiai irodalmunk bőséges példatárát fel se hozzam. A közelibb múltból Csoóri Sándor prózakötetei is felvonultatnak olyan eseteket, amelyek a beszorult kistelepülésekben tenyésző bűnök és az eltorzult személyiség eseteit mutatják be. Mindez egyáltalán nem zárja ki az ilyen közösségek előnyös, vonzó tulajdonságát. Különösen olyankor, amikor a történelem több változatban felrémlő gőzhengere teszi próbára az egyént — és hívja életre a közös kiszolgáltatottságban az emberi összetartást. A napfényt nem csak az árnyék igazolja. Az asszony nem a visszájáról, hanem a színéről mutatja a pusztai emberek közösségét. Talán nem ildomos az egyik író fejéről a koszorút kölcsönvenni és a másik fejére illeszteni, de pillanatnyilag egy esztétikai minőség neveként szeretném alkalmazni a Tamási Áront megillető — tudtommal Kosztolányitól
