Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Alföldy Jenő: Rácpácegresi mirákulum (Lázár Ervin: Az asszony)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Ami ettől kezdve történik, az a magyar történelem legperzselőbb és legfagyasztóbb időszakaira utal. A mű szimbolikája kiegészíti az Újszövetség képzetkörét (a Szent Család menekülését Betlehemből) a huszadik századi magyar történelem reminiszcenciáival. Hozzáteszem: a világnak számos helyén, akár napjainkban a maguk helyzetére ismerhetnének a háborúval sújtott emberek Albániától a Szentföldig, Csecsenföldtől Afganisztánig. Az író életrajzi adatait véve figyelembe (Lázár 1937-ben született), elsősorban 1944-es vagy 1956-os képzetek idéződnek föl bennünk. A „terepszínű dzsip" is erre utal. Ám ezzel még nem meríthető ki retteneteiben a történelmi Pandora-szelence. Bőségesek a változatok egy témára, a zsarnokság témájára. Ki-ki a maga érzékenysége szerint válogathat a kínálatban. Menekültek az országból 1918 végén azok, akiket feketelistára tett a kommün. Földönfutókká lettek a vörösök is, 1919 második felében őket keresték halálra a fehérek. (A költészetben a többi közt Illyés Ifjúság című elbeszélő költeménye és a költő utolsó, emlékiratszerű prózai műve, a Beatrice apródjai világosítja fel erről azokat, akik mostanában nem mindenre emlékeznek szívesen.) 1944-ben a náci megszállás és a nyilas uralom üldözöttéi kerestek kiutat a pokolból. Utolsó óráiban, karácsonytájt tombolt legveszettebbül a terror, ahol tartott még a bábkormány „pünkösdinek” csak a jó ízlés árán mondható királysága. A különböző okokból üldözöttek egymást érték a búvóhelyeken. Zsidók, katonaszökevények, erdélyi, felvidéki, délvidéki menekültek. Nem sokkal később kitelepítésre ítélt svábok próbáltak szökni a könyörtelen törvénykezés elől. Rákosi diktatúrája idején deportált polgárok tíz- és tízezreit toloncolták kényszerlakhelyre, a kifosztott, csontig lepusztított hazai tanyákra. Ezrek és ezrek próbálkoztak életüket kockáztatva disszidálással a zöld határon — dacolva határőrséggel, aknazárral, drótkerítéssel s a megtorlással. A forradalom idején újabb tízezrek kerekedtek föl, hogy a megnyílt határt átlépve a szabadabb világban próbáljanak szerencsét. A későbbi években, évtizedekben további tömegek hagyták el az országot, vagy nem tértek vissza külföldi útjukról. Számosán a határ menti települések lakóitól kértek és kaptak segítséget az illegális határátlépéshez. A nyugat-dunántúli falvak, puszták lakói közt sok „magyar Pimpernel” akadt, aki cinkosságot és közös kockázatot vállalt a szökevényekkel. Bujdosó nép a magyar — fejtegette A vándor és a bujdosó című esszéjében a harmincas évek közepe felé Prohászka Lajos. Nem sejthette, hogy szavainak mekkora súlya lesz egy évtized leforgása múlva és később, s mennyire igazolják őt majdani tények, művek. A történelem nemcsak igazolta szavait, hanem rájuk is licitált. Nem csoda, hogy írása hosszú évtizedekre a tiltott művek listájára került, nemcsak szellemtörténeti beállítottságáért, hanem vádló, látnoki tartalmáért. „Piros csizmám nyomát hóval lepi a tél”, mondja a bujdosódal, de a bujdosók „nyoma” irodalmunkban megmaradt. Megjelennek a peregrinus írók műveiben — példázva, hogy nálunk még a „vándor” is „bujdosó” —, majd Bethlen Miklós, Rákóczi, Mikes írásaiban szegénylegények és kurucok énekeiben, a tágabban vett népköltészetben. „Már meguntam a járkálást,/ A járkálást, a bujdosást.” A bujdosás, bujdokolás mint kulcsszó — az újabban teret hódító üldöztetéssel
