Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Erósz birodalmáról — öt tételben

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

tott, emancipált, testvéri sorsába. Pasolini „egyedi mássága” megint csak a hatalmas és roppantul erotizált életmű paradox értelmezéseiből fakad: mindamellett nem hiszem, hogy az ún. gay-mozgalmak Madarász szavaival élve „próbálják kisajátítani őt maguknak”, lévén, hogy egyrészt az értelmezési irányoknak nincs egységesen üdvözítő forgatókönyvük, másrészt egy más közegben kialakított, akár mitizált profil is csak gazdagíthatja, árnyalhatja a vázolandó képet, s termékenyen kapcsolódhat párbeszédbe. Pasolini mellől, e kontextusban talán hiányoljuk a világhírű neo-Villon, Aldo Busi munkásságának értékelését, aki viszont épphogy a Pasolini-értésben kárhoztatott konstrukció irányából látszik értelmezhetbőbnek, s innen néz farkasszemet az onnan „más” közelítésmódok természetes létjogosultságával.

(Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Hungarovox, Budapest, 2002)

4. A GONDOLKODÓ EMBER ERÓSZA

Madarász Imre italianisztikai tanulmányaira legalább két okból érdemes odafigyelni: egyrészt rendszerint rendkívül izgalmas, s a kortárs irodalomtudományi diszkurzusok által is preferált tematika köré szerveződnek, másrészt Madarász Imre rendelkezik egy különös képességgel: a szakmai ismereteket sikeresen közvetíti a beavatatlanok számára is, s így a tudományos eredmények jelenléte mellett egyfajta kulturális missziót is teljesít. Madarász Imre e tekintetben par excellence tanárnak mutatkozik, s a szó legnemesebb értelmében törekszik egy-egy jelenséget a maga holdudvarával és kontextusfüggőségével együtt átplántálni kultúránkba. Itt eltűnnek a szakpublikációk kényszerűen elvarratlan szálai, előfeltételezett ismeretanyagai. Sajátos kompa- ratisztika ez, hiszen ugyanolyan intenzitással összpontosít a meglévő rokonságokra, mint a hiányokra, s a kettős odafigyelés révén ösztönösen megérzi a problémafelvetés legmegfelelőbb tónusát, kívánt mélységét. A tematikus egységek szerveződését a változatosság adja, a kronológiai sorrend szinte csak tanári gesztus. Az Olasz Erósz feltérképezésétől, Várkonyi Nándor reneszánszkritikáján, az olasz romantikus, illetve a történelmi regénytradíción, a politika és a történettudomány, illetve az írói magatartásformák vizsgálatán, valamint az útikönyvíráson át jutunk el a záró interjúig, mely mintegy összegző képet fest Madarász Imre immár megkerülhetetlen italianisztikai pályafutásáról, illetve rendkívül eleven bepillantást enged a tudós műhelyébe, a felkészülés világába, de az írás, legyen az tudományos vagy akár szépirodalmi bensőséges titkaiba is.

Madarász a szabadságharc idején megélénkült magyar-olasz kapcsolatok sajátos aspektusait tárja fel, amikor Mazzini Magyarországról írt tanulmányát elemzi, rámutatva, hogy a Risorgimento apostola Magyarországot az egységesülő Európa ideálját is dédelgetve kiemelt történelmi pozícióba helyezte, a „Duna királynőjeként” a Duna-táji népek konföderációjának vezéreként képzelte el. Szicíliában ez idő tájt valóságos Petőfi-fordítóiskola működik, itt tevékenykedik az a Giuseppe Cassone, akit máig Petőfi legautentikusabb nem magyar énjének szokás tartani. A magyar szabadsághősök gyakran szépiro