Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Erósz birodalmáról — öt tételben
KÖNYVRŐL KÖNYVRE játszik a biográf, illetve egyéb kontextushangsúlyos megközelítésmód (társadalmi párhuzamok, szerzői intencióközpontú értelmezés stb.) hasonképpen az ismeretterjesztés és az átfogó láttatás pedagógiai igényű gesztusa. A sokrétű, alapos szakirodalmi argumentációval alátámasztott érvelés mögül szinte mindig kinéz a szerző olvasói arca, s mintha valami visszaigazoló, megnyugtatóan helyeslő gesztust remélne tőlünk, a tulajdonképpeni olvasóktól, olykor (feleslegesen) moralizáló, témalegitimációt kereső megnyilvánulásokra ragadtatja magát (pl. „ez a mű nem kéjenceknek szervírozott sikamlós szöveg, vagy: kívülállóként ehhez nehéz lenne hozzászólni” stb.). A történeti áttekintés általánosabb síkjáról elrugaszkodva jutunk a konkrét műértelmezések szférájába: a trubadúrlíra szerelmi szenvedés és önzetlen szolgálat terminusainak vonatkozásai akár a mazochista, illetve szadisztikus szerelmi attitűd asszociatív párhuzamai is lehetnek. Madarász Imre kivált nagy hangsúlyt helyez a magyar vonatkozásokra, illetve a magyar recepció kérdéseire, erről tanúskodik Beccadelli-tanulmánya is. A könyv egyik legérdekesebb írása alighanem a petrarkista kurtizán költőnők szépirodalmi tevékenységét elemző rendkívüli tanulmány: Gaspara Stampa, Veronica Franco vagy Tullia d’Aragonia lényegében a petrarkizmus sajátos válfaját alakították ki, holott életükben a szabados szerelem avatott papnőiként tevékenykedtek, a reneszánsz létesztétikának megfelelően fejlesztve művészetté magát a szexualitást. A költőnők munkássága nőtörténeti szempontokból sem lényegtelen. A Petrarca-utánzók közhelyköltészetével szembehelyezkedő (irodalmárként is kiváló) Giordano Bruno párbeszédeiben ezúttal a nőgyűlölet és a nőimádat csak látszatra ellentétes pólusait vizsgálja meg Madarász. Casanova emlékiratai még mindig tartogatnak meglepetéseket, ráadásul - úgy tűnik - a Casanova-paradoxonok száma is inkább gyarapodik, ám épp egy paradoxon-irányú megközelítés segít egy-egy magasabb fokú elemzés energiatöltetét biztosítani. A „Scapigliatura”-iskola erotikafelfogása (Cletto Arrighi, Camillo Boito stb.) valamennyi korábbi ismertetett felfogásnál konzervatívabbnak, egyszersmind rejtőzködőbbnek tetszhet, bár épp e kódoltság révén méltó az újrafelfedezésre. A naturalista és a dekadens olasz irodalom sokkal bátrabbnak látszik a kortárs magyarnál: a haldokló romanticizmus és a viruló dekadencia felerősíti a szélsőségesebbnek ható párbeszédkészséget a választott múlttal: így kerülhet újra létképes pozícióba Sade márki, illetve Sacher-Masoch gróf ihlető hatása. Ugyanakkor meglepve tapasztalható pl. a D’Annunzio-értelmezők mai szemmel maximálisan érthetetlen prüdériája is. Az ún. „gallismo”, mely kb. a mai „macsóizmus” terminusát fedi, leleplezése Vitaliano Brancati regényeiben sajátos színt jelent az olasz erotikaértelmezések palettáján, noha a moralizáló realizmus mára vonzerejét vesztette. Moravia - Casanovához hasonlatosan - a maga paradoxo- naiban közelítendő meg a leginkább: a polpuláris regiszterben betöltött szerepe véleményem szerint elválaszthatatlan művészi kvalitásaitól, sokkal inkább többrétegű, ha tetszik, posztmodern olvasat lehetőségeit felkínáló szöveguniverzumokról lehet szó. Artemisia Gentileschi életregénye Anna Banti tollából hivatott képviselni a jobb híján nevezzük így „női szöveget”, a populáris regény valójában alteregókeresésként is érthető: egy írónő (krip- to?)feminista indíttatású kirándulásaként a Caravaggio-követő festőnő hánya
