Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - Leck Gábor versei (emberi hang, Az idők remetéje, korrajz, első lépéseim)
fénybarázdákat hintenek deresedő arcodra eltompult érzékszervekkel figyelünk elcsukló szavaidra mint aki moccanás nélkül esett utakat lenyelő labirintusba „ezer esztendő távolából hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia’’ (JA.) Az idők remetéje Leck Gábor versei leszegett fejű orgonasípok hangját nem paskolja szél, mégis milyen ujjak játszanak kotta nélkül gyászzenét, egy élemedett remete küldi angyali postával elkallódott sürgönyét, égi pergamen felett lebegő ráncredőnyös kezed, a csontvelőből is könnyt facsar a hideg, ledobta maszkját a nyárutó csöndes türelemmel ringat az idő folyó, verseidet vessző nélkül dalolja a külvárosi szél, ki csinál nádból parasztsípot hogy el fütyülje énekét? macskakövön kántáló sétapálca emberségért könyörögtél, és álomra csücsörített az utca odvas szája, elnyelt már örökre egy túloldali bánya, s angyalok langy szava fogott az idők végezetéig szellemi munkára, mert nem állhat le a fejtés de mi marad most e sivár világon? Iá tásidegenség s lehulló arcképed egy sosem volt galériában; ahogy a szögnyaktól kiindult
