Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Lackfi János: Érdesebb hangok (vers)
Lackfi János Érdesebb hangok Verslevél Csukás Istvánnak Ma délután ledobálva minden ruhát, ingben-glóriában szaladok ki a költészet fagyos és elnéptelenedett nudista-strandjára. Vidám libabőr kúpocskái emelik magasba minden egyes szőrszálamat, mintha kardot rántó kis huszár volna mindegyik vagy vakondtúrás közepébe tűzött galambtoll. Uzsgyi a vízbe, a pofozkodó kedvű áttetsző jambusok paskolják térdem, combom, ülőmunka-elkoptatta fenekem, himbálják máskor alsónadrágom függőágyában szunyókáló szemérmemet. Volna most kutyám, nem amolyan elvont, papírszagú canis, hanem legalább borjúnagy nyálcsorgatós, büdös bundájú dög, beledöglenivalóan okos szemekkel, ember ilyen bölcs még nem született, legfeljebb ha születend, de nem is születik, legfeljebb született bölcsebb korokban, szóval volna bár kutyám, bizisten dobálnék neki ágat be a vízbe, szaladjon utána, szedném el tőle birkózva, ha nem adná, hajítanám be újra, de így csak magamat hajigálom a kövér hullámok paplanjába, kásahalmai közé, mint aki dagasztóteknőbe esett, keze-lábán ragadós gumiszalagok, s pörögve-forogva is csak mind beljebb gabalyodik a duzzadó ragacsosságba. Most nyersen hersen a dermedő-pezsdülő bőrön a nap-buborékos, csillámos, szénsavas tajték, parázslóan kúszik tovább az erekben, zabszem nem férne ülepem összeráncosodott likába, ahogy így pofozom a nagy, ragyogó strandlabdát, a Napot tovább, egyre tovább.
