Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Polgár Anikó: Híd a szakadék fölött (Pentti Saarikoski és Catullus, tanulmány)
Polgár Anikó viszonyul egymáshoz, mint Ady Endre és Devecseri Gábor Szapphó-fordítása- a tradicionalizmust felváltó modernizmus sémája, tehát a magyar fordítástörténetre nem vonatkoztatható. Pentti Saarikoski „modernista” fordítói elmélete tkp. arra a (magyar irodalomban Csengery János által képviselt, majd Faludy György által „modernizált”) domesztikáló fordítói eljárásra alapozódik, mely szerint a versmértéket is le kell fordítani. Az antik formák leképezését meg sem próbáló Saarikoskit kritikusai ahhoz a rókához hasonlították, amely - mivel nem tudja elérni a berkenyebogyót - inkább azt mondja rá, hogy savanyú. Tárná antoi minulle aiheen maistaa pihlajanmarjoja ja todeta, ettá kettu on oikeassa. (Ez okot adott rá, hogy megízleljem a berkenyebogyókat, s megbizonyosodjam róla, hogy a rókának igaza van.) - írja Saarikoski.4 Arisztotelész - Saarikoski által finnre fordított — Poétikájában írja, hogy a görög drámák párbeszédes részeiben használt jambikus trimeter a görögben a legközelebb áll a beszélt nyelvhez. Mivel ez a finnben nem így van, Saarikoski szerint a versmértékről le kell mondani, ha azt akarjuk elérni, hogy a szereplők beszéde a mai olvasó számára ugyanolyan természetesként hasson, mint a pretextus a görögök számára. Theokritosz Syrakusalaiset naiset (a magyar fordításban: Szürakúszai nők Adonisz ünnepén) címmel finnre fordított idillje esetében is lemondott a hexameterről, s szerinte a finn fordítás ritmikailag gazdagabb és valósághűbb lett, mint Theokritosz farakáshoz hasonlóan monoton, fantáziátlan hexametersorai.5 A versforma leképezése Pentti Saarikoski számára a kreativitás hiányát s a versmértékekhez való közömbös viszonyulást, nem pedig a pretextus iránti tiszteletadást jelenti. Devecseri Gábor partitúrahasonlatát továbbfejlesztve azt mondhatnánk, hogy Saarikoski az alkotó zeneszerző, nem a más szerzeményét csupán közvetítő zenész szerepét szánja a fordítónak. Saarikoski egyik kritikusa szerint a szabadversszerű Szapphó-fordításokból épp a szenvedély elszorításának, majd felszabadításának érzékeltetése hiányzik, melyet a Szapphó-versekben épp a ritmus által megbéklyózott, ám leláncolva is táncoló versforma hangsúlyoz.® Saarikoski azonban meg van győződve, hogy a görög versmértékhez kapcsolódó zene és tánc már halott.7 Saarikoski ezzel a kijelentésével egy csapásra megszünteti a fordítást egyszerre gyönyörűségként és gyötrődésként felfogó nézetek feszültségét (vö. a műfordításról szóló magyar szakirodalomban - Kosztolányi nyomán — sokat idézett Heine-kijelentéssel: verset fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni). Saarikoski a szabad formákban való fordítást olyan tekintélyekkel igazolja, mint az amerikai Richmond Lattimore és Róbert Fitzgerald, az olasz Salvatore Quasimodo vagy a görög Nikosz Kazantzakisz. Nem a nyelv lehetőségeinek mindenáron való kiaknázására, hanem a korabeli befogadó elvárásainak figyelembevételére, vagyis recepciósesztétikai szempontok érvényesítésére törekszik.8 Mindemellett erőteljes modernista vonás a költői egyéniség szabadságának hangsúlyozása — az előbbi jegy az applikatív fordítói eljárással, ez utóbbi pedig a fordításokat hódításként felfogó integratív fordítói eljárással rokonítható. Saarikoski az antikvitást - elsősorban a görögséget - saját költészetébe integrálva, vagyis a modernség költészetfelfogásán keresztül láttatta. Fontosnak tartotta, hogy a görög irodalmat megfossza a rárakódott és beleolvasódott hatástörténeti jelentéstöbbletektől, különösen „az eszményített, német típusú
