Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Polgár Anikó: Híd a szakadék fölött (Pentti Saarikoski és Catullus, tanulmány)
Polgár Anikó Híd a szakadék fölött (Pentti Saarikoski és Catullus) „En tiedä, onko mitään siltaa tämän kulttuuripiirejä ja -kausia erottavan kuilun yli.” (Nem tudóm, van-e híd az ezeket a kultúrköröket és korszakokat elválasztó szakadék fölött.)1 Az antik művek fordítási módszere a 20. századi magyar irodalomban - eltérve más európai nyelvek fordításirodalmától — teljesen önállóan alakult. A századforduló egyik legtermékenyebb és legnagyobb hatású antik fordítója, Csengery János még minduntalan német példákra hivatkozott, a görög-latin versformák nemzetiesítésének szükségességét hangsúlyozó fordítói elméletét Wilamovitz-Moellendorf elmélete alapján alakította ki. Paradox módon éppen a külföldi irodalmi modellek áthonosítását programul kitűző Nyugat első nemzedéke szakított radikálisan az antik fordítás európai hagyományaival. Kosztolányi még (az angol epigrammafordítói módszerhez hasonlóan) Martia- lis-átültetéseiben az epigrammák csattanóit rímekkel élezte ki, Babits azonban a magyar nyelv sajátos adottságaira hivatkozva az antik formák megtartása, az azóta is gyakran hangoztatott „formahűség” mellett döntött. Carducci ódáival kapcsolatban megállapította, hogy valóban „barbár” ódák ezek, hiszen az olasz nyelv nem alkalmas az antik időmértékes verselés visszaadására. Babitsra hivatkozik a Nyugat harmadik nemzedékének költője, Devecseri Gábor, akinek az antik fordítást megújító, egy máig is ható rekonstruktív paradigmát megalapozó elmélete tulajdonképpen egyfajta nemzeti-nyelvi büszkeségre épít: fordítói ars poeticájában hangsúlyozza, hogy a magyar nyelv természetéből kifolyólag tökéletesen alkalmas az időmértékes versek írására, ezért a magyar fordító köteles a versnek ezt a zeneiségét leképezni. A megadott metrikai mintától ugyanúgy nem lehet eltérni, mint ahogy a zenész sem vétheti el a partitúrát. A finn nyelv természete szerint a magyarhoz hasonlóan szintén alkalmas az időmértékes versek írására: ezt elősorban (tkp. a Nyugat első nemzedékével egyidőben alkotó) Ottó Manninen (1872-1950) költői és fordítói életműve bizonyítja.2 Az antik fordítást a finn irodalomban megújító s egy modern antikvitásképet kialakító Pentti Saarikoski (1937—1983) viszont nem került mester-tanítvány viszonyba nagy elődjével (mint ahogy Devecseri Babitscsal)- ellenkezőleg, radikálisan támadta a Manninen által is képviselt fordítói nézeteket. A tradicionalizmus és a modernizmus ellentéteként idézi Pekka Tarkka is Saarikoski-monográfiájában Szapphó <5aivetai női ... kezdetű versének Ottó Manninen- és Saarikoski-féle tolmácsolását.3 A két vers úgy
