Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - Gion Nándor: Átlósan az utcán (elbeszélés)

Átlósan az utcán

— A gyerekek itt születtek a fenyvesek, a repceföldek és a tavak között?

— Igen.

— Ahhoz képest meglepően folyékonyan beszélnek anyanyelvűnkön.

— Ezek az emberek vissza akarnak térni szülőföldjükre — mondta Radnai Pál. — Magyarul akarnak visszatérni.

M. H. J. még mindig nem tudta megbízható pontossággal kibogozni, hogy miféle szervezetnek vagy egyesületnek a vendége, de tetszett neki a nagyszívű gyülekezet, lelkes előadást tartott Délvidékről a nagyobbik faház legnagyobb termében egy díszes kandalló előtt, ami állítólag egymagában értékesebb, mint a két faház

Tekintettel a hallgatóság összetételére és a feladott témában való jártasságára előbb elmagyarázta, hogy mi a különbség Délvidék és Újvidék között, röviden felidézte a régi történelmi múltat és közelmúltat, a kelleténél talán hosszabban elidőzött a délvidéki magyarság fergeteges asszimilálódásánál, végül azonban az irodalomról elismerően szólt, utalt saját műveire is, és megmutatta néhány könyvét. Megtapsolták, leglelkesebben egy csinos, fekete hajú asszony tapsolt, és ez nagyon jólesett M. H. J.-nek.

Szürkületkor aztán nagy tüzet gyújtottak a tó partján, körülülték, és a különböző országokban megtelepedett férfiak és nők norvég, svéd, finn és dán vodkás és pálinkás üvegeket adtak körbe, sőt még egy észt pálinkás üveget is, M. H. J.-nek ez ízlett legjobban, ez mosta le leginkább a híg sörök ízét, és kissé szégyenkezett, hogy ő csak könyveket hozott magával.

A gyerekek a tó mellett szaladgáltak, a tűz körül egyre vidámabb és zajosabb lett az élet, senki sem rúgott be, csak erősen érződött a feloldódás, és Radnai Pál ekkor mondta ki szinte tudományos magabiztossággal:

— Szerintem a délvidéki magyarság az összmagyarság legpocsékabb nyúlványa. A te előadásod is erről győzött meg.

Ekkor kezdtek kihűlni a lángok. M. H. J. továbbadta az észt pálinkát és krákogva azt kérdezte:

— Ezt komolyan mondod?

— Legkomolyabban — bólogatott Radnai Pál, de mindjárt pontosított is. — Ez terád nem vonatkozik, biztosan tudom, hogy te kivétel vagy.

— Amiért átcikáztam a sétálóutcán?

— Részben. Meg aztán elolvastam néhány könyvedet. Nyugdíjas vagyok, ilyesmire is futja az időmből. Szóval ne vedd magadra, de komolyan mondtam, amit mondtam. Számtalan példával tudnám alátámasztani.

— Egyet mondjál!

Radnai Pál bedobott néhány hasított fadarabot a tűzbe és a maga tudálékos módján elkezdett bizonyítani.

— Én keresztül-kasul bejártam Skandináviát, mostanság is gyakran eljárok Oslóba. Ott is van egy kisebb magyar közösség. Igyekeznek tartani magukat, gyerekeiket külön magyar órákra járatják. Kivéve a délvidékieket. Ők szerb órákra járatják csemetéiket, és fiaiknak olyan neveket adnak, hogy Milán, Dusán, de leginkább az Igort kedvelik. A szolgalelkűség messzire elnyáladzik.

— Nem hiszem — mondta kétségbeesetten M. H. J.

— Pedig elhiheted — szólt közbe a szép fekete hajú fiatalasszony, aki a közelükbe ült és most nem tapsolt. — Én Oslóban élek. A pocsék nyúlvány