Irodalmi Szemle, 2002
2002/7 - Pénzes Tímea: A lány és a fiú (novella)
Pénzes Tímea lány szemében nyíló rétről. A lány irtózott az érintésektől, a villamoson és a földalattin való tolongás jutott róluk az eszébe és az utána nyúló koszos körmű koldusok. Biztonságot nyújtott neki az elszigeteltség. Félt kiszolgáltatni magát ismeretlen érzéseinek, félt a mindent elemésztő lángoktól. A fiú nap mint nap törölte ki emlékezetéből a. lány életrajzának sorait, száműzött magából minden adatot, hogy helyet adjon a valódi életrajznak. Kérdésekkel halmozta el a lányt, hogy a kapott válaszokkal átfesse a róla alkotott képet. Szelíd-e a szeme és selymes-e a haja, kérdezte a billentyűk segítségével. Szemem szinte fekete, felfalja, beszippantja az éjszakát is, felelte a lány. Hajam bánatos-barna, busongva öleli körül arcom. A fiú beleszeretett a szavakból áradó szomorúságba. Kérte a lányt, szakítson rá időt, hogy gyengéden leszakíthassa őt. A lány újra és újra rémülten futott ki a zimankós utcákra a gépen megjelenő feliratok elől. Metsző szél csapott arcába, de ő csak rohant a hétvégi házak közé, a széllel versengve viharzott a kertekhez. Az egyetlen zöld pont a környéken a kertek voltak, amelyek most sötétzölden, rozsdabarnába hajlón terültek el a kerítések mögött. A lány nézte a pilledt virágokat, az egymásba rohadó szirmokat, a kókadt leveleket. Minden zsigerében érezte az elmúlást. Úgyis ide fajulna a dolog, gondolta. Vagy hirtelen érne véget. A lány a fagyott kerteket nézte, a fehér földet, érezte, hogyan bontogatja benne kristályszirmait a zúzmara. Irigyellek, hogy új tájakat és embereket ismersz meg, látta a szeme előtt a betűket. Nincs mit irigyelned, régi tájakat és embereket feledek el, pötyögtette. A haldokló virágokra gondolt, és kerítések labirintusában bolyongott. Egyetlen kiskapu sem volt nyitva. Ide menekül a nagyváros embere a kultúra és a civilizáció elől, gondolta. Nem tudja, hogy azok elől nem lehet elmenekülni. Ha kisüt a nap, megtelnek a kertek arcokkal és karokkal. A nagyváros embere fél a hidegtől. A szobában hűvös fogadta, a képernyő halott. A lány újra útra kel, ki a fagyba, fel a hévre; kivilágított állomások bukkannak fel és tűnnek el. Hatalmas téglalap blokkok téglalap szemekkel. Cégtáblák és reklámok. Egyedül ácsorgó emberek, kezükben keresztrejtvény, Életük rejtélye helyett szabályos rácsok közé helyezett rejtélyek után kutatnak. Az egyik vonatot gyerekkezek rajzolták be. Sok mosolygó fej, apró kezekkel és lábakkal. Egyetlen vagon ilyen, a többi mintaszerű. Erre a vagonra várt a lány. Talán ez a vagon robog el előtte naponta, betűvonatok a képernyőn. Amikor egyszer kisütött a nap, azt írta az ismeretlennek, hogy teljesen kivetkőzött magából, ficánkolnak a hormonai. Ah, a lomhán közelgő tavasz! A fiú nem tudta elképzelni sem, milyen lehet a lány kivetkőzve. A fiú este mégiscsak nekigyürkőzött és maga elé képzelte a lány hajlatait. Félénk, mosolygó szemét, a nyak enyhén hajló ívét, a kebleken a sötétebb árnyalatú bimbókat. Hánykolódott az ágyban, nem találta a helyét. Látta a lány szélben lengedező haját, amint a hajra hóbortos hó permetez és meghódítja a lány tincseit, a fürtök incselegnek a pelyhekkel, majd lágyan omlanak a vállakra.
