Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - TALLÓZÓ - Kántor Lajos: Ligeti Ernő — és amit átélt
TALLÓZÓ annyi téma után végre a Legőszintébb témájához nyúl, saját élete seregszemléjéhez: hogyan viselkedett a külső világ begatásaival szemben, mi volt élete értelme, hogy modellírozta saját sorsa a kollektívumét, mondom, ezt megírni nemcsak joga, de egyenesen kötelessége is. Az, hogy nem várt az élmények letisztulásával, nem kutathatott irattárában, nem olvashatott újra könyvtárnyi irodalmat, pontatlanságokhoz vezethetett. Ám éppen a közvetlenség, a történetíróval versenyző regényíró jelenléte teszi hatvan év után is izgalmas olvasmánnyá a Súly alatt a pálmái, élményszerűvé a mozgalmak leírását, a már-már regényhősökké előlépő irodalmi szereplők jellemzését. Persze a negyvenes évek elején is megvolt a sodrása — és irodalompolitikai súlya, ha valaki odafigyelt rá. Benedek Marcell cikke az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban (1942. március 1-jén) erről tanúskodik. Az Erdéllyel nem csupán családi kapcsolatokat őrző irodalomtörténész szavainak akkor is hitele volt, ma is hitele van: „Nélkülözhetetlen forrásmunka ez a könyv mindenki számára, aki a huszonkét esztendős megszállás alatt szenvedő erdélyi magyarság lelkivilágát, első kábulatából való felocsúdását, szellemi életének küzdelmes kialakulását ismerni akarja. Sok mindent elmond, amit annak idején nem lehetett kinyomtatni; és sokat olyat is, amit tudhatott volna az anyaország közönsége, ha érdeklődése reálisabb természetű, és nem elégszik meg könnyű és sokszor káros hatású frázisokkal.” Benedek Marcell nem lát ellentmondást a két megállapítás között: 1. hogy „a könyv meglepően objektív”, és 2. hogy „jórészt olyan dolgokról van szó, amelyekben a szerző személyesen részt vett”. Valóban, itt Ligeti maga, illetve a két világháború közti erdélyi magyar irodalom a regényhős, következésképpen nem alkalmazkodik a Föl a bakra Sternjének nézőpontjához. Stern, a „Közvélemény” szerkesztője azonosulni tudott ugyan újságíró- és írótársai fő törekvéseivel, de megkülönböztette „az én fajtám” problémáit a magyar kisebbségi kérdéseken belül. Ligeti Ernőre ez korántsem jellemző. MÁr akkor sem volt jellemző rá, amikor az Erdélyi Szépmíves Céhet alapították, és akkor sem, amikor (1934 végétől 1940 augusztusáig) a Független Újságot szerkesztette. És amikor megírta a Súly alatt a pálmáx. Kolozsvár újabb kori történetének nem egy elfelejtett mozzanatára, a feledésből kiemelendő történelmi figurájára hívja fel a figyelmet Ligeti könyve. Elsőként Apáthy Istvánra, a tragikus dilemma elé került erdélyi politikusra (és persze a tudósra), akinek lehetetlen helyzetben kellett tárgyalnia magyarokkal, románokkal. („Két malomkő közé került. A konzervatív magyar rend hívei éppen úgy kancsalítottak reá, mint a románok, akik összeesküvési pört kovácsoltak ellene, Szebenbe vitték, ahol a hadbíróság a legsúlyosabban elítélte. Számolni lehetett Apáthy István kivégzésével. Megrázó volt az a beszéd, amelyet Apáthy a főtárgyaláson mondott; lutheri hang: itt vagyok, nem tehetek másként!”) Ráirányítja a figyelmet az idősebb Grandpier- re Emilre. Az újság Paál Árpádra. Tréfán Leonárd Ferenc-rendi tartomány főnökre. Az író-irodalomszervező Pakots Józsefre. A Keleti Újság 1918. karácsonyi indulását, a lap első szakaszát úgy eleveníti meg, mint egy új szabadságharc kezdetét. („És ennek az új szabadságharcnak középpontja nem lehetett más, csak Kolozsvár.”) A jelszó kissé abszurdnak
