Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: A szóválasztás stilisztikája
NYELV ÉS ÉLET csallóközi magyar „ízlelgeti” a szót, s nem tudja, mit értsen rajta. Több nyelvjárásterületről verbuválódott hallgatóság segítségével vizsgáltam ezt az igét, s nagyon érdekes eredményekhez jutottam: a csallóköziek, mátyusföldiek s a palóc vidékiek az árt ige gyakori tó (vagyis -gat, -get képzős) alakját látták benne, s a ’gyakran árt valakinek’ jelentést kapcsolták hozzá. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen számukra ismeretlen elemről volt szó, tehát az egyes szóelemek jelentéseinek alapján vélték meghatározni a jelentését. De ebben a jelentésben is szokatlannak ítélték az ártogatot. Az is. Az északkeleti nyelvjárásterület magyarjai nem is ezt értik rajta, hanem ezt a jelentést fűzik hozzá: akadályoz, útjában van (valakinek), zavar, alkalmatlankodik stb. Vagyis jelentésváltozáson átment alaknak tartják, mint a mos ige gyakorító mosogat alakját, amely már a standardban is ’edényt elmos’ jelentésben önálló igévé vált. Azon a nyelvjárásterületen az ártogat szintén önálló igeként él. Használata elég széles körű ártogat (valakinek vagy valaminek) az, aki vagy ami akadályozza a mozgásában, zavarja tevékenységében. Ez lehet személy (Menj odébb, mert ártogatsz nekem!), tárgy (Vidd innen a vedret, mert ártogat!), növény (Ártogat itt ez a bokor, nem kap napot a virág), állat (Hívd magadhoz a kutyát, mert ártogat: nem tudok tőle dolgozni!) és sok más egyéb. Nincs is egyenértékű köznyelvi megfelelője, csak tájnyelviek vannak. A Csallóközben a galibáz (Ne galibázz, te gyerek!), a palóc vidéken a szlovák eredetű zavadzál (Csak zavadzál itt ez a nagy kő). Talán érthető, hogy engem a palócsági megfelelő lepett meg. Néhány évvel ezelőtt Nógrád megye egyik magyarországi községének lakosai kihívták a Magyar Televízió munkatársait, mert az elöljáróság (akkor még tanács) a falu népének megkérdezése nélkül kivágatta az egyik utca szélén a fákat. A felháborodott lakosok egybehangzóan bizonygatták a tévékamera előtt: „Ezek a fák itt nem zavadzáltak senkinek.” Az elmondottakból bizonyára megértettük, hogy sem a galibáz, sem a zavadzál nem standard szövegbe való elem. Sajnos, az ártogat sem. Bármennyire magyar is, bármilyen szabályos keletkezésű is, és előfordulási helyén akármennyire hasznos is. Nem, mert nem ismerik sem a standard nyelvváltozatot használók, sem pedig a más nyelvjárásterületeken élők. Kitűnő, valóban hasznos köznyelvi szó lehetne, ha nem így volna. Hiányt pótolna, ha el lehetne terjeszteni. Előbb esetleg szépirodalmi szövegben környezetfestő szóként alkalmazva, később standard szövegben lábjegyzetbeli értelmezést fűzve hozzá. Hogy ne csak beszéljünk a hasznosnak ígérkező nyelvjárási szavak beviteléről a standardba, hanem tegyünk is ezért valamit. Most pedig az olyan népnyelvi szavakról vagy szóalakokról szólunk, amelyek gyakran kerülnek be stabdard szövegekbe: tanulmányok, fejtegetések, kritikák, komoly hangvételű közlemények mondataiba. A népnyelvinek vagy népiesnek minősített elemek abban különböznek a tájnyelviektől, hogy nagyobb területen ismeretesek és használatosak, mint azok; egyiket-másikat még a standard nyelvváltozatot jól ismerők is szívesen használják bizalmasabb nyelvi megnyilatkozásaikban, társalgásokban, sőt könnyedebb hangvételű írásaikban is. Ilyen beszédhelyzetekben senki nem emel kifogást a használatuk ellen, de a standard szövegekben értékeik ellenére is mellőznünk kellene őket.
