Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: A szóválasztás stilisztikája
Tapasztalatból állítom: ez néha nem könnyű. Saját esetemet említem példaként. A nyúlfarknyi melléknév azt jelenti: rövid. Nyúlfarknyi kolbász, nyúlfarknyi mese, nyúlfarknyi vers — halljuk, olvassuk néha a szót ezekben és a hasonló kifejezésekben. Népnyelvi jellege nem vitatható: létrehozására a népi gondolkodásmód hatott. A nyúl farkának rövidségéhez hasonlíthatunk vele tárgyakat, dolgokat. Szemléletes, a lényeget képszerűen kifejező szó. E stilisztikai szóválasztási vizsgálódásoknak a megszövegezése során leírtam ezt a kifejezést: nyúlfarknyi mondat, ebben az értelemben: rövid mondat. Aztán tudatára ébredtem, hogy nem egy ismerős kisiskolásnak magyarázom a mondatszerkesztés módjait, hanem a szavak stilisztikájáról írok cikket a sajtóba. A nyújfarknyi melléknév szerepelhet jelzőként mesékben, társalgások szövegében, tréfás-humoros műsorokban, de ilyen témájú és célú írásokba stilisztikai szempontból nem illik. Ki is cseréltem a kifejezést a szürkébb, kevésbé szemléletesre: rövid mondat. Lehet, hogy a szépirodalmi stílust előnyben részesítők nem értenek egyet az efféle szempontokkal és érvényesítésükkel — magam is nehezen szántam rá magamat a cserére —, de ha vizet prédikálunk, ne igyunk bort! A következőkben egy olyan népies szóalak gyakori előfordulásáról lesz szó, amelyet sok tollforgató érez köznyelvinek, standard szövegbe illőnek, mert otthon és baráti körben ezt használja, gyakran találkozik vele írásban is. Talán eszébe sem jut, hogy elgondolkodjék azon, vajon milyen szövegben használható fel. A kell ige népies, megrövidült kéne alakjáról fogunk szólni. Megkockáztatom minden vizsgálat nélkül ezt az állítást is: nálunk sokkal gyakrabban fordul elő ez a szóalak a standard nyelvváltozatot igénylő szövegekben, mint Magyarországon. Kedvelt igealakjuk íróinknak, újságíróinknak, így nem csupán a könnyedebb stílusú szépirodalmi művekben, hanem a komolyabb hangvételű írásokban, lapok, sőt folyóiratok értekező-fejtegető jellegű tanulmányaiban is találkozunk vele. Vagyis olyan szövegekben, amelyekben a teljesebb és a standard kellene alaknak kellene (nem pedig kéne) szerepelnie. Hadd emlékeztessek arra, hogy a kell ige szintén népies köll alakjával nem találkozunk standard szövegekben. Azt nemcsak népiesnek, hanem talán már tájnyelvinek is érzik a toliforgatók, holott a szótárak szintén csak népies jellegűnek minősítik. Ezek pedig a nyelvhasználat alapján határozzák meg a szavak stílusértékét, természetesen elsősorban a magyarországi szóhasználat alapján. De éppen ezért elgondolkodtató a köll és a kéne megegyező minősítése. Ez feltehetően azt is bizonyítja, amit az előbb állítottam: Magyarországon sokkal ritkábban fordul elő standard szövegben a kéne, mint nálunk. Hangsúlyozzuk: a standard szövegben való előfordulásáról van szó. Nem szeretnénk tehát, ha bárki is általános következtetéseket vonna le fejtegetéseinkből a kéne használatára nézve. A szépirodalomban eddig is találkoztunk vele, ezután is szeretnénk. Előfordul versekben is, Vörösmartynál, sőt Adynál, de különösen József Attila költeményeiben („Föl kéne szabadulni már” — Hazám; „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” — Tél). A szépirodalmi prózában környezetfestő szerepe lehet. Nem lenne ajánlatos száműzni a könnyedebb, közvetlenebb hangú más írásművekből sem, a lapok riportszövegeiből, a népies stílust elbíró írásokból. De a szóbeli megnyilatkozások társalgási jellegű NYELV ÉS ÉLET
