Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A test mint szöveg és konvenció (Fehér Kriszta kötete), Nosztalgia és frusztráció (Hajtman Béla regénye)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Grendel Lajosnál (Tömegsír, Nálunk, New Hontban) —, amelyek az amerikai minimalizmussal mutatnak rokonságot. A minimalizmusra a lecsupaszított nyelv, a hétköznapi problémák világa, a nem problematizált regénynyelv, a redukált ember és jelentés világa jellemző. Azaz el lehet gondolkodni azon, vajon a kilencvenes évek végétől nem kellene-e módosításokat végrehajtanunk azon a konstrukción, amelyet jobb híján irodalomtörténetnek szoktunk nevezni. A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés a referencialitás kérdésköre. A referencialitás, azaz a valóságra, tárgyi világra, kulturális környezetre való utalás csak nagyon áttételesen vagy egyáltalán nem jelentkezett a nyolcvanaskilencvenes évek elejének mérvadónak számító prózájában (lásd például Esterházy Péter regényeit vagy Garaczi Nincs alvás! című kötetét, amelyek inkább a szöveg és a nyelv önmozgásaira figyelmeztetnek). Tar Sándor, Hazai Attila vagy Grendel Lajos regényeiben azonban a történetek színhelyei jól azonosíthatók, vagy ha konkrétan nem is - a kulturális környezet, a kelet-közép-európai térség, a posztkommunista társadalom válik e regények értelmezhetőségének egyik lényeges feltételévé. Hajtman Béla könyve tehát ebbe a sorba illeszkedik - olyan, redukált világot ábrázol, amelyben redukált emberek mozognak, problémáik hétköznapiak. Egysíkú társadalom egysíkú világa, redukált szereplők hétköznapi problémái, átlagemberek mindennapjai a diktatúrában, amely annyira magától értetődő, hogy alig vetődik fel problémaként a léte - a 80-as évek eleve elrendeltségének világa. Itt vetődik fel problémaként az, hogy vajon Hajtman megfelelően vitte-e véghez az érzéstelenítés minimalista esztétikáját, vajon kellően anesztéziás-e a prózája. Nem saját magáról kíván vallani ironikusan a regény a következő részletben: „Padtársad figyelmét felhívtad arra, hogy az Erzsitől kölcsönkapott könyv írójával lehetőséged lesz találkozni. A lány megmosolyogta határtalan, buzgó lelkesedésedet, s kapásból felsorolt jó néhány »csehszlovákiai magyar« írót, költőt, majd hozzátette, egyiket sem tudta végigolvasni. — Ne haragudj, de mind szar - susogta, hogy véletlenül se hallja meg a katedránál ülő tanár a minősítést.” (53.) A szöveg akkor tud eleget tenni az esztétikai jelentés feltételeinek, ha szerzője nem engedi, hogy a múlt szövegbe vésése a szentimentális jelentésképzés irányába mozduljon el. A nosztalgia, amely belengi a könyv fejezeteit, azonban talán túlságosan is efelé viszi el a könyv lehetséges jelentéseit, s ezáltal háttérbe szorítja az esztétikai jelentés más lehetőségeit. Talán a humor és az irónia az, amelynek segítségével az az érzésünk lehet, hogy nem csak (kor)dokumentumot, hanem regényt is olvastunk. Úgy gondolom, Hajtman első regénye a múlt kiírását szolgálta, a frusztráció feloldását. Legújabb szövegei, amelyek Sámuel Borkopf - azaz Talamon Alfonz legutolsó regényének intonációját viszik tovább, már egy sokkal felszabadul- tabb nyelven íródtak. (AB-ART Kiadó, Pozsony) Németh Zoltán
