Irodalmi Szemle, 2002
2002/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: A test mint szöveg és konvenció (Fehér Kriszta kötete), Nosztalgia és frusztráció (Hajtman Béla regénye)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE hiányzó radikalitás narratívájára a következő idézet, amely egy nagyon erős, radikális képpel indul - kedvenc képemmel: „A méhem rengetik, hogy majd belehalok” aztán pedig visszatér a kapcsolat felszínességét involváló, ráadásul szinte képzavarba futó, konvencionális jelentésbe nyugszik bele: „de ágyékod az a szép sut, hol csacsogva petefészkelhetek.” (48.) Hát innét indulna a hetedik olvasat, a testköltészet radikalizálása felől. Azokat a szöveghelyeket keresve, ahol a jelentés erejét nem csökkentik a konvenció, a szerep és a póz megoldásai. (AB-ART Kiadó, Pozsony) Nosztalgia és frusztráció Hajtman Béla: Hídon című regényéről Hajtman Béla pályája a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején indult meglehetősen bizarr, szürrealista képekben tobzódó, a narráció linearitását minduntalan megszakító és problematizáló novelláival, amelyek leginkább a korai magyar avantgárdok, mint például Bartha Sándor hatásást tükrözték. A kilencvenes évek közepén és végén Hajtman a hallgatást választotta, nem tudni, mi okból, míg aztán 2001-ben megjelent első regénye, a Hídon, amely, úgy tudom, igen sikeres volt, szinte az utolsó darabig szétkapkodták. A meglepő az volt számomra a regényt olvasva, hogy Hajtman teljesen szakított a 80-as, 90-es évek fordulóján bejáratott poétikával, és neorealista, minimalista regényt írt, nem törődik a posztmodern nyelvet problematizáló eljárásaival. Lineáris, epizódokból építkező szövege bárhol elkezdhető és a végtelenségig folytatható, hiszen a múltat idézi meg, az antirendszer utolsó évtizedét - a hely- és időviszonyok nagyon jól, talán túlságosan is jól azonosíthatók, hiszen a regény (?), novellafüzér (?) történetének ideje mellett annak helye is nyilvánvaló: Párkányról, pontosabban egy Párkányhoz tartozó községről, Nánáról van szó (amely egyébként az életrajzi szerző szülőfaluja). Máris itt vagyunk tehát a 90-es évek magyar irodalmának kellős közepén, pontosabban máris szembetalálhatjuk magunkat a mai magyar irodalom két nagyon fontos probémájával: a minimalizmus és a referencialitás kérdéseivel. A minimalizmus azért jelent problémát, mert a 70-es évek végétől, a Péterek nemzedéke óta számítja a legtöbb irodalomtörténész a posztmodern korszakát, és ez egészen a kilencvenes évekig elfogadott kategória - például Garaczi 90-es évek eleji szövegei ad absurdum viszik a nyelv önmagába záruló fiktivitását, az ő Nincs alvás! című könyve számít a korszak ikonikus alkotásának. Ehhez képest a kilencvenes években egyre-másra születnek olyan újrealistának nevezhető szövegek - Tar Sándornál, Hazai Attilánál vagy éppen
